Első látásra úgy tűnhetne, hogy az amerikai kapitalizmus és a kínai kommunizmus két, radikálisan eltérő rendszer. Az egyik demokrácia, a másik diktatúra. Ráadásul minden jel arra vall, hogy kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. Persze a tapasztalatból is tudhatjuk, hogy egy közösség minél közelebb áll a másikhoz, annál lelkesebben gyűlölheti azt. Elég, ha csupán a volt Jugoszláviára gondolunk. A szerbekre és a horvátokra. Vagy még inkább az oroszokra és az ukránokra.

Amint azt az egyik legvilágosabban gondolkodó magyarországi politológus, Galló Béla megállapítja: „A kínaiak trendi elképzelései csak ideológiai fedőszíneikben különböznek a multinacionális gigacégek, a médiamogulok és a Szilícium-Völgy-i technoguruk ambícióitól: ezek is, azok is a progresszív diktatúra megvalósításában látják az elkerülhetetlen jövőt, a haladás, a progresszió lényegét.

Vezérlő értékként az amerikaiak az »egyén szabadságára«, a kínaiak meg a »közösség elsőbbségére« hivatkoznak, ezek képviselik a legfontosabb fedőszíneket…”

Demokrácia és diktatúra? Van köztük némi különbség, de nem az az igazi, melyre gondolni szoktunk. Mindkettő a társadalom fölötti, gyakorlatilag korlátlan uralomra és a demokrácia látszatára törekszik. A másikat természetesen mindkettő inkább diktatúrának, önmagát inkább demokráciának láttatja. De mindkettő alapelve a manipuláció. A közember mindkettőben eszköz egy szűk kisebbség kezében.

Az egyén mindinkább elgépiesedik, kívülről vezérelt „személyiséggé” válik. Sokszor a szó szoros értelmében. Olyan technikai eszközöket szolgál ki, melyek működési elveiről legtöbbször fogalma sincs. S maga is mind gyakrabban csereberélhető alkatrészekből (ilyen vagy olyan okból átültetett szervekből) tökéletesedik. Még a szervezet genetikai programja is úgy módosítható, mint a testünk részévé váló okos telefonok, vagy komputerek szoftverjei.

A szakemberek jóslatai szerint a szó hagyományos értelmében vett emberi személyiség meg fog szűnni. Az evolúció egy sajátos lépéseként létrejön egy új, ember utáni lény. A halhatatlan elme. Ma még nehéz lenne eldönteni, hogy mindez utópia vagy tényleges lehetőség. A technikai fejlődés fergeteges irama ellenére is a legalapvetőbb dolgokról ma sem tudunk többet, mint az ősember. Az emberi tudat ma is megfejthetetlen rejtélye a tudománynak. Fogalmunk sincs róla, hogy min alapul az öntudat. Mi bennem az a valami vagy valaki, aki tudja, hogy én én vagyok. Mi az az érzékszerveink számára közvetlenül felfoghatatlan valami, amit időnek nevezünk. A fizikusok is két ellentétes táborra oszlanak. Egyik tábor úgy véli, hogy idő nem is létezik, a másik, hogy a létezés lényege csak az időben és az idő révén ragadható meg. Az időtlen matematika merő fikció. Az istenhit kései maradványa, egyfajta számmisztika. Minden folyamatosan változik, a szó szigorú értelmében semmi sem azonos önmagával. Még mi emberek sem. Körülbelül hét évenként testünk minden atomja kicserélődik. Hogy kinek van igaza? Előbb-utóbb, véli a tudomány, ki fog derülni.

Ez a tényállás azonban a társadalomtudósok jelentős részét nem akadályozza meg abban, hogy higgyen nem csak a halhatatlan emberben, de a világ minden emberét, minden egyént egyetlen társadalmi testté, egyfajta tévedhetetlen szuperkomputer által vezérelt világállammá összeolvasztó jövőben. 

Ebben a világállamban már semmi jelentősége nem lehet annak, hogy ki amerikai, kínai, orosz vagy ukrán… Ismét Gallót idézve: „A kör bezárul, ilyen vagy olyan módon beüzemelve, máris zakatolhat a »transzhumanizmus«”.

Ennek az utóbbi fogalomnak máris több könyvtárnyi irodalma van. Maholnap mindent tudunk a halhatatlan emberről, csak azt vagyunk képtelenek kitalálni: hogyan lehetne elejét venni az ukrajnai harctereken tomboló halálnak?

A mind okosabb fegyverek által okádott esztelenségnek. …