Városon élő unokatestvérem falun nyaralt nagymamánknál. Pedagógus rokona megkérte, hogy ha már úgyis hosszabb időt tölt a faluban, ahol nagymamánk amúgy is ismer mindenkit, segítsen neki elkészíteni tanári fokozati vizsgájához a szakdolgozatát. Biológiatanár lévén, e falu gólyapopulációjának felmérését tűzte ki célul. El is látta unokatestvéremet a megfelelő információkkal, kérdőívet adott át neki, hogy milyen kérdésekre kellene választ kapni minden gólyafészekkel rendelkező portán. A feladat fontosságának – s ezen belül a saját fontosságának – tudatában a kutatással megbízott nebuló bekopogott minden házba, ahol a csűrön, kéményen, ház előtti villanyoszlopon vagy telefonpóznán gólyafészket látott, feltette a rutinkérdéseket és szorgalmasan jegyzetelte a válaszokat. Többnyire rendesen fogadták, s bár nem mindenki értette, miért szükséges ennyi mindent feljegyezni a hosszúlábú kerepelő madarakról, készségesen segítették a kérdező diákot, általa pedig a pedagógus szakmai előmenetelét és a biológia tudományának fejlődését. Akkoriban történt azonban, hogy adót róttak ki a házőrző kutyákra. E szomorú tapasztalat birtokában akadt olyan gazda, aki kétkedve érdeklődött – keresztkérdéseket feltéve – a kis kérdezőbiztostól, hogy mi célból veszik nyilvántartásba a gólyákat, csaknem ezekre is adót akarnak kivetni?! Mert ha így áll a dolog, most veri le a csűr sarkáról a fészket, mint ahogy korábban szélnek eresztette addig hűségesen szolgáló kutyáját is… Nem tudom, hogyan oszlatta el a kételyt a városi leányka, tény, hogy a gólyafészek megúszta, következő esztendőben is volt hová hazatérnie az akkoriban még sok babát hozó madárnak.

Egyik kedves ismerősöm napelemmel födte be a ma már más, korszerűbb rendeltetést kapott csűrjét, úgy gondolta, hogy bár jelentős összeget befektet, hosszú távon olcsó árammal tudja ellátni energiaigényes vállalkozását – legalábbis nappal, napsütésben. S élelmes üzletember lévén, úgy kalkulált, hogy a többletet – igaz, hogy csak jelképes áron – megvásárolja tőle a szolgáltató. Rövid ideig ment is a bolt, de egyszer csak közölte vele a szolgáltató képviselője, hogy nem mindig és nem minden többletáramot vásárol fel tőle, adott időszakon kívül és adott árammennyiség fölött még neki kellene fizetnie a hálózatba visszafolyó áramért. Így hát addig sem elhanyagolható összegű beruházását újabb berendezés vásárlásával toldotta meg, ez a szintén nem olcsó kütyü nem engedi visszafolyni a hálózatba a fölösleges áramot.

Mindez a Virgil Popescu energiaügyi miniszter személye körül dúló botrány kapcsán jutott eszembe. Mint ismert, politikai ellenfelei azt róják fel a tárcavezetőnek, hogy „napenergia-adóval” sújtja a kormány a villamosenergia-hálózatra csatlakozott termelő-fogyasztókat, mivel „egy ilyen intézkedés elbátortalanítaná a beruházásokat ezen a területen, ami ellentétes az alternatív villamosenergia-források fejlesztésére irányuló célkitűzéssel”. Tegnap a miniszter sajtótájékoztatón jelentette ki, hogy „a nyilvánosságban felröppent hírekkel ellentétben az áramtermelő-fogyasztók nem fognak semmiféle adót fizetni, és a kritizált sürgősségi rendelet valójában egy olyan uniós irányelv átültetése a hazai jogrendbe, amely 2026-tól lehetővé teszi egy ilyen adó esetleges bevezetését” – idézik a hírforrások a tárcavezetőt. A sajtóbeszámolók szerint Popescu azt is elmondta, hogy a jogszabály révén a villamosenergia-hálózatra csatlakozott termelő-fogyasztók több helyszínen is telepíthetnek napelemeket, ugyanolyan kompenzációval, és cserélgethetik a napelemek helyszíneit. A helyszínek cseréje korábban csak az elosztóhálózatokon belül volt lehetséges. A miniszter azt is hangsúlyozta, hogy a direktíva gyakorlatba ültetésének elmulasztása uniós szankciókat vont volna maga után.

Hogy akkor végül megadózták-e, avagy megadózzák-e a napfényt vagy sem, nem tudtam leszűrni magamnak. De semmi jót nem sejtek, amolyan gólyamesének tűnik az egész. S azt is tudom, hogy a politikában nem kell készpénznek venni semmit, ki kell várni a végét…