Megemlékezés színhelye volt a hét végén a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium. Az iskola hajdani kápolnájában, mai dísztermében emléktáblát avattak az iskola néhai zenetanára, Sarkadi Elek tiszteletére. Az emlékállítás nem merült ki a márványtábla leleplezésében, ez csupán a zárómomentuma volt a Sarkadi Elek Emlékhétnek.
Számos rendezvényt szerveztek, így a diákok fotókollázst készítettek három adott témára, az elkészült munkákból kiállítást szerveztek, a kiállítást pedig annak rendje-módja szerint megnyitották. Korábban filozófiai esszépályázatot hirdettek a diákoknak, értelmezniük kellett Theodor W. Adorno német filozófus Nevelés Auschwitz után című előadását, amelyben többek között megfogalmazta: „Az a követelés, hogy Auschwitz soha többé meg ne ismétlődhessék, a legelső követelés a neveléssel szemben. Oly mértékben megelőz minden egyebet, hogy nem hiszem, hogy indokolnom szükséges vagy akár csak ajánlatos is volna.” Közös filmnézés is szerepelt a programban, az érdeklődők megtekinthették a Radu Mihăileanu rendezésében készült, 1998-ban bemutatott Életvonat című filmdrámát. Dr. Gidó Attila történész a zsidók történelméről tartott előadást az iskola társadalomtudományok szakos diákjainak. Orbán Zsolt történelemtanár pedig a csíki, ezen belül a csíkszeredai zsidóság történetét ismertette, adatokkal szolgálva az iskola zsidó tanárairól és diákjairól is.
Sarkadi Elekről kortársai feljegyzéseiből olvastak fel a diákok, így dr. Nagy András Városkép és ami hozzá tartozik című munkájából, vagy Fodor Sándor Levél Sarkadi tanár úrnak… című publicisztikájából, kiegészítve az előadásokban elhangzott életrajzi adatokat. Így a hallgatóság megtudhatta, hogy Sarkadi Elek 1902-ben született, Iași-ban végezte a zeneakadémiát, s a magyar zene Bartók és Kodály által felszínre hozott értékeinek elkötelezett közvetítője, népszerűsítője volt. Áldásos zenei tevékenysége mintegy másfél évtizedet ölelt fel. Nagy András szerint Sarkadi akkor keresztelkedett ki, „mikor annak semmi politikai jelentősége nem volt, lévén a felesége őskeresztény”, az első román világnak nevezett huszonkét éves időszakban a magyar kultúra elkötelezett közvetítője volt. A második bécsi döntést követő időszakban – mint írja Nagy András – „Érdemeire és tevékenységére való hivatkozással egészen 1944-ig sikerült mentességet biztosítani, de végül is elragadta őt az esztelen és könyörtelen gépezet, hogy valahol Ukrajnában pusztuljon el kiütéses tífuszban mint munkaszolgálatos, ha már elkerülte a gázkamrákat és megúszta az aknamezőket”.
Fodor Sándor így emlékezik tanára elhurcolására: „…egy májusi napon tétlenül néztük a csíkszeredai felnőttekkel együtt, amint Önt seregnyi ártatlan emberrel, sárga csillagot viselő asszonnyal, gyermekkel együtt halálba kísérik. Többé senki sem találkozott Önnel. Hosszú évekig kutattuk pedig a nyomát néhányan a tanítványai közül, akik számára mégis jelentettek valamit az Ön énekkari próbái, szavai, amelyeket az emberségről és a muzsikáról, az emberi kultúráról mondott. Kutatták a hozzátartozói is, amíg meg nem tudták, hogy Ön is arra a sorsra jutott, amire az elhurcoltak nagy része. Meggyilkolták.”
A megemlékezésen többször elhangzott, hogy mennyire időszerű Sarkadi Elek emlékét őrizni, felidézni az akkori történéseket, ugyanis nap mint nap megtapasztalhatjuk az intolerancia, a másság elutasítása megnyilvánulásait, s a szomszédságunkban háború zajlik, emberek ölik egymást azért, mert más nyelvet beszélnek, másként vallják meg hitüket, más kulturális értékeket vallanak sajátjuknak, mert származásuk különböző, mert más ország polgárai.
Figyelmeztetésnek szánták az emlékállítást a szervezők, bízva abban, hogy az iskola, az általa biztosított nevelés eleget tesz az adornói elvárásnak: nem ismétlődhetnek meg a történelem szörnyűségei.