Azt, hogy hogy az Amerikai Egyesült Államok Társadalma két kommunikációképtelen táborra szakadt, még Obama megválasztása előtti időkből tudhatjuk. Egy demokrata már Obama első megválasztását megelőzően át ment a járda vagy akár az utca másik oldalára, ha egy ismertebb republikánussal találkozott. A szemben álló táborok tagjai eltérő gépkocsikon jártak, eltérő divatszalonokból öltözködtek, eltérő negyedekben vásárolták vagy bérelték házaikat.
A kölcsönös gyűlölködésről már a kétezres évek elején Reymer Klüver és Christian Wernicke, a Süddeutscher Zeitung amerikai tudósítói Amerika utolsó esélye című könyvükbe elképedéssel számoltak be az amerikai társadalom anomáliáiról. A könyv hátsó borítóján különös szlogent olvashattunk Bye-bye, Amerika, igaz a remény kérdőjelével. De ők még bíztak abban, hogy Obama hatalomra jutása képes lesz elhozni a normalitást. Csalódniuk kellett. Obama két választási ciklusa sem hozott lényegi változást. Obamát még az afro-amerikaiak jelentős része is kívülről fekete, de belülről fehér politikusnak tekintette. (Ahol a szavak épp az ellenkezőjét jelentették annak, amely jelentésben minálunk és a németeknél is használatosak.)
Trump hatalomra jutása és különösen, második választási kampánya a helyzetet tovább súlyosbította. Idén René Pfister, a Spiegel washingtoni tudósítója számolt be egy szintén közel 300 oldalas kötetben az idei esztendő fejleményeiről. Részleteket az olvasók többsége is ismerhet, de a példáknak az a tömege, melyet Pfister felsorakoztat immár tényleg elképesztő.
Az eltávolítás kultúrájának (a Cancel Culture-nak) az eseteiről, amikor valaki a balliberális közvélemény álláspontjaitól eltérő nézeteket kockáztatott meg, s ezért eltávolították állásából, már mi is gyakran hallhatunk. Az alkalmazottat, például az egyetemi tanárt az intézmény vezetése sem védhette meg, hiszen ezzel elveszíthette volna azt az alapítványi támogatást, melyre létét alapozhatta. Az alapítványokat ugyanis Amerikában nem az állam pénzeli, hanem a bankok és a nagyvállalatok. S érvényes ez a sajtóra is. Egy nem tetsző szöveg miatt a – főként balliberális beállítottságú – vállalatok a reklámokat vonhatják meg. A pénzelit sajtó által sulykolt véleménydiktatúrája megbénítja a demokráciát.
Pfister végkövetkeztetése. Formailag ugyan minden az igazságosság jegyében zajlik, a valóságban azonban az antirassszizmus leple alatt Amerikában egy olyan ideológia alakult ki, mely módszeresen azt termeli ki, ami ellen éppen harcolni akar, a rasszizmust.
Sajnos a rasszizmus sem teljesen azt jelenti, amit minálunk jelenteni látszik. Pfister egy főként demokrata értelmiségiek: orvosok, újságírók, művészek, mérnökök, ügyészek, professzorok és családjaik által lakott negyedben telepedett meg. Kislányát az iskolában azért közösítették ki, mert fekete hajában fehér szalagot hordott. Nem tudta szegény, hogy a fehér szalag hagyományosan az afroamerikai hagyomány öltözködési kultúrájának tatrozéka, melyet – ha fehérek vesznek át – az ún. „kultúra-elsajátítás” (egyfajta lopás) bűnébe esnek. Ha a környéken valakiről elterjed, hogy Trumpra szavazott azt is rögtön kiközösítik, még akkor is, ha a vád megalapozatlan. Nincs kihez fellebezni…
Az iskolában szó sem eshet Kolumbuszról mint Amerika felfedezőjéről. Az Egyesült Államok születését sem a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásának évétől, 1776-tól számolják, hanem az első rabszolgák megérkezésének időpontjától, 1619-től. Ezt az időpontot nem negatívumként emlegetik, hanem az amerikai identitás voltaképpeni alapjaként és forrásaként. (Egyfajta hódítás kezdeteként.)
Ezeket a tényeket lehetetlen megkérdőjelezni, még ha nyilvánvalóan tévesek is. Az amerikai értelmiség a félelem és a meghunyászkodás légkörében él. Emberek tömegei veszítették el állásukat, mert olyan dolgokat mondtak ki, melyek igazak voltak ugyan, de a felfokozott ideológiai légkörben tarthatatlannak bizonyultak.
Maga Pfiszter is liberálisnak tartja magát és Trumpot veszedelmes autoriternek tekinti, de szerinte a demokráciára nézve nem kisebb veszedelem, ha egy társadalom oda jut, hogy tagjai tartózkodásból vagy egyenesen félelemből a társadalom legégetőbb kérdéseiről sem mernek beszélni.
Az amerikai pszichológiában divatba jött egy új fogalom: a mikrorasszizmus, mely látszólag ártalmatlan, valójában azonban maga generálja a gyakran nem is létező rasszimust. E szerint az elmélet szerint már az is mikrorasszizmusnak számít, ha valakitől bőrszíntől függetlenül megkérdezed, hogy „Ön honnan származik?”, hiszem mögötte az a burkolt állítás húzódhat meg, hogy „Nem tartozik közénk!” Ázsiai származásúnak lenni, márpedig az lerí az emberről szintén sértésnek számít, merthogy az ázsiai származásúak közt több a kiváló matematikus, mint általában. Hogy mi ebben a rasszista diszkrimináció azt senki sem tudja megmagyarázni. De ez nem tesz semmit. Az a tanár, aki ezt a gyakorlatban, jegy gyanánt (tehát szakmai véleményként) kifejezésre juttatja, már mikrorasszizmust követ el, azokkal szemben, akik nehezebben fogják fel Püthagorasz tételét.
Mindez nem csak abszurd, állítja Pfiszter, de az egészséges együttélés alapjait is szétroncsoló ideológia, mely jól érzékelhetően az annyira csodált amerikai demokrácia mindennapjait mérgezi meg.
Szinte már a szomszédságunkban. És nem csak a Pfisterében, maholnap már Európa keleti államaiban is…