Elég sokat törtem a fejem azon, hogy egy szokatlanul hangzó román kifejezést hogyan fordítsak magyarra. Dacopatie – ez az a szó, amelyet próbáltam így is, meg amúgyis értelmezni és végül úgy gondoltam, legjobb, ha az orvostudományt hívom segítségül, hiszen ami ott „patie”, az elsősorban betegséget jelöl.
Nevezzük tehát a „dacopatia”-t dákbetegségnek – döntöttem el, és természetesen nem véletlenül kezdtem foglalkozni ezzel a fogalommal, hiszen az utóbbi időbben több román hetilapban is részletesen kezdték magyarázni, hogy a romániai rendszerváltás előtti években, és különösen a múlt század nyolcvanas éveiben, miért terjedt el olyan nagymértékben az egész országban a dák-kórság, azaz számos oda nem illő esetben is a dákokra való hivatkozás.
A történészek közül többen úgy találják, hogy a nagy fordulat évének 1980 tekinthető, a kommunista párt proganda osztálya, a főtitkár javaslatára, ekkor hirdette meg, hogy Burebista dák király korabeli, egységes és központosított államot a Ceauşescu vezette Románia elődjének kell tekinteni, sőt mi több, kétezerötven év ide vagy oda, egyenesen a közvetetlen folytatásának.
Ennek a megvilágosodásnak a jegyében szerveztek azután, nem csupán abban az évben, hanem a rákövetkezőkben is egész sor rendezvényt kezdve a különböző történész találkozóktól, háborús játékoktól és néptánc bemutatóktól egészen a dák király nevével jelzett futóversenyekig és fáklyás felvonulásokig. Voltaképpen – mutatnak rá a most megjelent tanulmányok – arról a korszakról alig-alig léteznek források, és a propagandisták valamint az őket kiszolgálók huszadik századi fogalomrendszerrel igyekeztek előtérbe állítani egy olyan kort, amelyről nem tudtak majdnem semmit. Illetve megpróbáltak táplálkozni azokból az irodalmi forrásokból, amelyek később, az évszázadok folyamán, a román közéletben megjelentek. A románok római, azaz latin eredete mellett lándzsát törő Erdélyi Iskola tanainak ellensúlyozására találta ki Haşdeu azokat a társadalmi és nyelvi összefüggéseket, amelyek igyekeztek előtérbe állítani a dák vonatkozásokat, később pedig maga Mircea Eliade is a legionárius eszmék igazolására írt tanulmányokat a dákok egyisten-hitéről, noha egyre inkább feltételezhető, hogy ők is éppen annyira többisten-hivők voltak, mint az ókor más népei.
Napjaink román történészei közül ugyanakkor nagyon sokan meglehetősen kritikai hangvétellel szólnak azokról a kontinuitás elméletekről is, amelyek még mindig ott szerepelnek az iskolás történelemkönyvekben, és úgy gondolják, hogy ez is annak az erőteljes nacionalizmusnak a szülötte, amely a románokat a világ legnagyobb hagyományú, legszebb és legjobb, európai kultúrát teremtő népének szerette volna láttatni, és ha ez máshol nem ment, akkor legalább itthon.
Több más, hasonló jellegű, más időszakokra vonatkozó, más nézőpontokból megírt könyvek és tanulmányok után úgy tűnik, hogy a román értelmiség adott része eljutott arra a felismerésre a dákok tekintetében is, hogy a mítoszok, a legendák, a feltételezések, a szépirodalmi művek bűvköréből ki kell vonni a történelmet, még akkor is, ha ez egész sor illúzió feladásával jár.
Persze, a szemléletváltás a társadalom egészében nem megy végre máról-holnapra, de talán példát szolgáltat arra, hogy még a jól bejáratott történelmi közhelyekről is érdemes lemondani, ha ellentétben állnak a valósággal.
És nem csupán a dákok esetében.