Herfried Münkler az első világháborúról írt csaknem ezer oldalas monográfiájában már a kezdet kezdetén leszögezi, hogy a nagy háborúnak nem voltak győztesei. Voltaképpen mindenki veszített rajta, még az Egyesült Államok is. Talán Romániát kivéve. De – ami Románia esetében nyereségnek tűnt – a későbbiekben még az is nyomasztó tehernek bizonyult. Nem vált Európa egyik legjelentősebb államává, pedig a megnövekedett országterület gazdasági potenciáljára, nyersanyagtartalékaira alapozva azzá kellett volna lennie. Fontosabb volt a kulturális homogenizáció és a társadalom hatalmi viszonyainak radikális átalakítása, mint a kiegyensúlyozott fejlődés. A terület egészében véve mélyen a háború előtti szintre esett vissza.
Úgy tűnik, hasonló sors vár a mai háború közvetlen vagy közvetett részvevőire is. Ez a konfliktus máris világszintűvé dagadt, hiszen amennyiben Ukrajnát a Nyugat pénzzel és fegyverrel tömi, s egyes nyugati államok ukrajnai katonákat képeznek ki az Ukrajnának felajánlott fegyverek használatára, maguk is részt vesznek az összecsapásban. Az Amerikai Egyesült Államokról nem is beszélve, mely – műholdas megfigyelő rendszereire alapozva – ráadásul maga irányítja a hadműveleteket is. Aki ezt tagadja, azt is állíthatná, hogy Putyin maga nem hadviselő fél, hiszen ő csak a Kremlből figyeli a történéseket.
Slavoj Žižek, a Nyugat legjelentősebb szlovén filozófusa a Weltben írja: „A sors keserű iróniája, hogy Putyin érve, mellyel a háborút megelőzően Ukrajna orosz kolonizációjának szükségességét indokolta, hogy ugyanis a Nyugat az országot gazdaságilag akarja kolonizálni, utólag már nem is látszik annyira megalapozatlannak. (…) Akik a háborút megelőző konfliktusban némi reménysugarat is láttak, abban bíztak, hogy ez a neoliberális program válik időszerűtlenné.”
A háború azonban mindent a feje tetejére állított. Társadalmi mozgósítást tett szükségessé, de ez sajnos nem az ukrán gazdaság fellendítéséhez, nem a külföldi cégek államosításához vezetett, és nem a pénzügyi vállalkozások terjeszkedését állította le, sőt a korrupt oligarcháktól sem szabadította meg az országot. Éppen ellenkezőleg. A háborús költségek fedezésének érdekében kénytelenek voltak még az ország legértékesebb kincsét, a termőterületeket is kiárusítani. Ma Biden fia Ukrajna jelentős részét birtokolja.
Az is fatális lenne, ha a háború az orosz neoimperializmus teljes vereségével zárulna. Ez esetben Ukrajna teljes mértékben a nyugati neoliberalizmus kiszolgáltatottjává, egyfajta gazdasági kolóniává válna. Sokkal nehezebb lenne a valódi szabadságot és a Nyugattal szembeni függetlenséget kivívnia, mint az orosz veszélyt elhárítani. Az újrakezdéshez teljesen újra kellene szerveznie önmagát. Ez azonban – a hosszú évtizedekre szóló adósságok terhe alatt és főbb jövedelmi forrásaitól megfosztva – aligha lehetséges.
Az újraépítésre vonatkozó európai ígéretek szerfelett illuzórikusaknak tűnnek, hiszen az európai gazdaság is csaknem romokban van, s beláthatatlan, hogy mi lesz a mai folyamatok végeredménye. Európa is csak kínkeservesen lábalhat ki abból a háborúból, melynek úgymond nem is a részvevője.
És mindkét esetben, Európa és Ukrajna esetében is, a háború, illetve a háborús egyoldalúság által végképp aláásott demokratikus rend újjászervezése lenne a legfontosabb feltétel. Mert Ukrajnában a háború, Európában a gazdasági válság éppen azt a társadalmi réteget véreztette el, illetve tette tönkre, melyre a demokratikus rend fel- illetve újjáépülhetne.
Több higgadtság, szenvtelenség és önbizalom lenne szükség ahhoz, hogy az elfogulatlan, a bonyolult részeleteket is tisztázni képes vitakultúra kialakulhasson, s a társadalmi rendszer újraépítéséhez nélkülözhetetlen tényleges összetartozás harmonikus alakzatait kialakíthassa.
Építkezni csupán ezekre a társadalmi értékekre lehet. A gyűlölet és a rombolás, mely a Nyugat egészét az második világháború óta elmúlt évtizedekben ismeretlen mélységű válságba juttatta, kínkeserves hagyatékként nehezedik ránk is.
Azt hiszem, még fel sem fogtuk, hogy miközben nap mint nap az ukrajnai háború híreit követtük, mint valamely elvadult okölviadalt, magunk is hová jutottunk. Amíg ezt nem ismerjük fel, addig reménykedni is korai lenne abban, hogy a válságból egyhamar kilábalhatunk.