Mi, felnőttek, akik a korábbinál is gyakrabban lógunk a tévé képernyőjén, vagy útközben is az autórádió híradásait követjük, legtöbbször nem is tudatosítjuk magunkban, hogy mindebből a gyerekeink vagy az unokáink sem maradnak ki. Erdélyben és Magyarországon 10 és százezrével vannak olyan 6 és 14 éves gyerekek, akik csaknem évek óta vagy akár közel egy évtizede válság-üzemmódban nevelkednek. Egymást kizáró narratívák, érzelmi túlfűtöttség, bezárt iskolák, tiltott sportösszejövetelek, karantén.
Már a bezártság is súlyosan megviselte őket. Akárcsak bennünket, felnőtteket. Elszakította osztálytársaiktól, a tanáraiktól, azaz attól a közösségtől, mely korábban a család mellett, sőt – számos vonatkozásban az előtt – az emberközi kapcsolatok személyiségformáló hálóját jelentette számukra. Nagyrészt szétzilálta a baráti közösségeket is, s mindennapjaikat még inkább a mobiltelefon és a komputer, azaz az amúgy is mindent eluralni látszó virtuális világ felé terelt bennünket. Pedig abból hiányzik a kézfogás, a futó ölelés, egymás testének illata, lehelete. A minden esetben sajátos hangszín vagy beszédtónus – WatsApp vagy a tévéhang által reprodukálhatatlan – finomságai, s a spontaneitásnak azok az alakzatai, melyek csak a testi közelség határtalanba ágyazott „keretei” közt érzékelhetők.
Mindennek persze ők sem mindig voltak a tudatában, csupán valamiféle megfoghatatlan feszélyezettség vehetett erőt rajtuk. Ámbár olyan 13 éves lányról is tudok, aki pontosan meg is fogalmazhatta: „A járvány az egész életemet átalakította.” Egy olyan életkorban, melynek élményei valóban életre szólóak. Ki tudja, milyenek lettek volna ezek a gyerekek, ha ez a néhány évük másképpen alakul? Nem csak az oktatás és a képzés, de a társadalmi-kulturális érettség és a lelki egészség is károsulhatott. Néhány vonatkozásban talán örökre.
S mindez azonban csupán a kezdetet jelentette. A vírus, bár továbbra sem tűnt el véglegesen, időközben elveszítette félelmetessége jelentős részét, de az orosz-ukrán háborúval, s főként az orosz agresszióra vonatkozó egyoldalú narratívából fakadó szorongással, az árrobbanással, a fenyegető energiahiánnyal, a jólét hanyatlásával újabb traumák uralkodtak el rajtuk. Szinte átmenet nélkül.
A kézzelfoghatóbb következmények sem csupán a társadalom legalsóbb rétegeinek gyerekeit érintik érzékenyen, de a középosztályéit is. Ők is olyan megszorításokkal és lemondásokkal szembesülnek, melyekhez korábban nem voltak hozzászokva. S ráadásul öntudatlanul megérzik: a vírus valamiféle elkerülhetetlen csapásnak tűnt, a háborút viszont emberek kezdeményezik és vívják…
Hogy miként lehet ezt gyerekésszel feldolgozni, azt mi szülők és nagyszülők sem tudjuk felmérni, csak gyerekeink és unokáink fokozódó ingerlékenységét érzékelhetjük. Hogy milyen félelmek ivódtak beléjük és hogy meddig tart ellenállóképességük, azt csak szakemberek mérhetik fel. Nyugaton már kísérletet is tesznek rá. Idehaza még azt sem nagyon…
A háború még nem teljesen hatja át az életüket, de hellyel-közzel már mifelénk is találkozhatnak ukrajnai menekültekkel. És magyarázatot kellene adnunk rá, hogy miért és hogyan kerültek ide, ha még „beszélni sem tudnak. Még annyira sem, mint a románok”? Ezt a kérdést – egy ismerősöm mesélte – éppen a hatéves gyereke tette fel. S ma már mind többen szembesülnek a tévé hírműsorainak háborús képsoraival is. S döbbenten ismerik föl, hogy ez nem a jól ismert videójáték, itt a halottak nem ugranak talpra, mint a Tom és Jerryben. Ezek a szó – számukra sem teljesen világos értelmében – igazi halottak.
És jönnek a kérdések. De hogyan lehet mindezt anélkül el- és megmagyarázni, hogy még mélyebb szorongásokat ébresszünk bennük? S ha valahogyan mégis megtesszük, jönnek a mindennapibb, de nem kevésbé fájdalmas kérdések: hogyha minden megdrágul, s már nem ehetünk naponta fagylatot, megengedhetjük-e magunknak, hogy kutyát és cicát tartsunk, hiszen az ő eledelük (ezt már félszavakból is megértik) szintén pénzbe kerül. S azt is tudják már, hogy az egyik barátjuk új, távolabbi lakásba költözött, mert a szüleik nem tudták fizetni a régit. Mi itt maradhatunk? Vagy nyaralhatunk jövőben a tengeren, esetleg Magyarországon, mint négy évvel ezelőtt?
A gyerekeknek már a klímaváltozásról is vannak fogalmaik. Feltartóztathatatlanul terjed köztük a hír, hogy a világot a szülők és a nagyszülők juttatták bajba. Idő kérdése, hogy már minálunk is gyerekszájon forogjanak olyan szókapcsolatok, mint klímakatasztrófa, környezetszennyezés. Egyre nagyobbak lesznek a frusztrációk. S ha már mibennünk sem bízhatnak, akik ezt megcselekedték (végül is „ellenük”, hiszen a következményeket nekik kell elszenvedniük …), kiben bízhatnának? Isten nem létezik, az idegenek félelmetesek, s a szülők sem csak a környezetet teszik tönkre, de szemmel láthatóan egymást is. Hogy aztán a férjek (apák) feleségeiket, a feleségek (anyák) férjeiket váltogassák. S az – amúgy is szorongásra szocializálódott – gyerekek köztük hányódjanak. Tehetetlenül.
De – ami a fentieknél is rettenetesebb – a mai, darabjaira hullott világot ezeknek a gyerekeknek kell rövidesen rendbehozniuk…
Képesek lehetnek még rá egyáltalán?