Azt hiszem, a hétfőn Kolozsváron, a Házsongárdban eltemetett felvinci festő, Sipos László alkotásaival jómagam kerültem a szó szoros értelmében is a legkézzelfoghatóbb közelségbe.

Ugyanis tizenöt esztendővel ezelőtt a néhai Tőzsér József könyvkiadó és könyvkereskedő kérésére én hoztam el festményeit Gyergyószentmiklósra és Csíkszeredába, majd a Kriterion Házból tovább vittem a sepsiszentgyörgyi könyvtárba, onnan elszállítottam Székelykeresztúrra, majd székelyudvarhelyi közjáték után, Marosvásárhelyen, a Bernády Ház következett.

Menetközben természetesen nem csupán a képek keretét tapogattam meg többször is, hanem amint kiraktam a festményeket az autó mellé, és próbáltam mindig kitalálni az elfelejtett kirakóst, miképpen társítsam őket, hogy elférjenek, ne sérüljenek, egyre inkább az alkotások mélyére is tekintettem.

Vissza-visszatérő motívumok, szokatlanabb színek és formák, először ötletszerűnek, majd később nagyonis tudatosnak ható kompozíciók ragadták meg újból és újból a figyelmemet, miközben futó benyomások helyett egyre inkább kialakult bennem az a meggyőződés, amelyet most ebben a rövid megemlékezésben szeretnék megosztani a hallgatókkal.

A 79 éves korában elhunyt zárkozott, kevés szavú, kevésbé ismert Sipos László az erdélyi kortárs festészet egyik legjelentősebb gondolati festője. Nem az érzelem, hanem az értelem uralja műveit, mindazt írta ő le színekkel és formákkal, amit gondolt, amit átszűrt magán az oly gyorsan változó társadalomról, annak legkülönbözőbb összetevőiről, így hozott létre időn átívelő kapcsolatokat, így teremtett jelképeket, így mutatta meg, hogy a gyakran csupán átsuhanó hétköznapokként érzékelt felszín alatt milyen mélységek rejtőznek.

A mifelénk még mindig jobban ismert, az erdélyi valóságba mélyen gyökerező realista, táj- és portréfestészet után Sipos László olyan, olykor szürrealista, olykor geometrikus, olykor metafizikus, olykor expresszionista, olykor pedig kimondottan dekoratív jegyekkel ellátott alkotásai mintha Picasso egyik örökérvényű  mondását is elhozták volna akkor a Székelyföldre: „Ha valóban a dolgok mélyére tekintünk, minden, amit az ember birtokol, az a saját énje.” 

Igen, az akkor nagy feltűnést keltett képek felületi-formai jellegzetességein túl mindenképpen és minden képen ott rejtőzött Sipos László saját énje, a tizenöt évvel ezelőtti kiállítás-sorozat  nem volt más, mint a művésznek egy olyan gondolati önarcképe, amely személyiségéről, természetéről, értékitéleteiről, gondolkodásmódjáról, hangneméről azoknak is elárult sok mindent, akik egyáltalán nem ismerték, akik soha nem találkoztak vele.

És ez – a maradandóság igérete. A gyors nekrológok életének több szakaszát idézték fel. Hogy miután 1970-ben Kolozsváron elvégezte a főiskolát, leginkább a Fehér megyei Felvincen élt és dolgozott. Hogy nagyon sok kiállítása volt itthon és külföldön, hogy egész sor festészeti díjjal ismerték el munkásságát, hogy több mint hetven könyvet illusztrált, hogy számos művésztelep meghívottja volt, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagja és így tovább.

Néhány életrajzi adatot kivéve, mindezeket azonban még jónéhány erdélyi művészről el lehetne mondani, de valamit azonban mégsem. Hogy Sipos László a maga hangvételével, a maga eszközeivel, a maga változó kifejezőkészségével, a hagyományokban nem szokványként rögzülő, európai nyitású festészetével valóban az erdélyi  képzőművész nemzedékek egyik nagyhatású egyénisége volt és marad.

Ezért örvendtem annak idején, hogy műveit körbehordozhattam a Székelyföldön és ezért helyezem el most ezt a néhány szót a házsongárdi sírja mellé.