A ’90-es években szinte mindennapos vendég volt a parlamentben. Minden érdekelte, lelkes, olykor szenvedélyes volt, különösen a nemzetiségi kérdéseket érintő jogvitákban. Rendkívül alapos és tájékozott volt. Némi ide nem illő rosszmájúsággal azt is mondhatnám, hogy jobban ismerte a törvénytervezeteket, mint egynémely képviselőtársam. Nem hagyta békén a képviselőket és szenátorokat, amíg választ nem kapott minden kérdésére. Egyszer csúnyán összevesztünk. Már nem emlékszem, hogy az RMDSZ melyik döntésével nem értett egyet, s a szavazatomat számon is kérte rajtam. Én védtem „mundér becsületét”, bár Román Győző kétségtelenül meggyőző volt. Szó szót követett, mind keményebb dolgokat vágtunk egymás fejéhez, aztán annyira megharagudott, hogy köszönés nélkül távozott. Bántott a dolog, utánaszaladtam, de már eltűnt a liftajtó mögött.

Nem volt haragtartó, néhány nap múlva ismét megjelent a frakcióirodában, a szokásos érdeklődéssel vetette rá magát az új témákra. Korábbi konfliktusunkról nem beszéltünk.

Aztán – különböző okok miatt – mindketten kikoptunk a parlamentből, azonban Győzővel gyakran találkoztam a bukaresti magyar kulturális eseményeken. Fontosnak tartotta jelen lenni egy-egy kiállításon, előadáson, vagy könyvbemutatón. Ilyenkor kedélyesen elbeszélgettünk. Egyszer már a nyelvemen volt, hogy elnézést kérjek tőle faragatlanságomért, de valahogyan mégsem tudtam szóba hozni.

Ha jól emlékszem, minden bukaresti könyvbemutatómon ott volt, s a köteteimet nemcsak megvette, hanem olvasta is, szívesen elmondta a véleményét írásaimról, ami tagadhatatlanul jólesett.

Sok mindent el tudtam volna képzelni Román Győzőről, de azt, hogy lírikus alkat lenne, egyáltalán nem. Ezért is lepett meg kellemesen, amikor a Facebook-oldalán egyre másra jelentek meg versei, amelyek azután három kötetben láttak napvilágot. Román Győzőt, a költőt, három téma különösképpen érdekelte: a természet, az erdélyi táj szépsége, a kisebbségi sorskérdések és az emberi lét mulandósága. Akárcsak publicistaként, költőként is markánsan fogalmazta meg véleményét.

Első és harmadik verseskötetéről kritikát jelentettem meg itt a Bukaresti Rádió jegyzet-rovatában. Tetszhetett neki, mert az egyiket megosztotta Facebook-oldalán.

És akkor álljon itt egy rövid részlet legutóbbi – most már tudjuk, hogy utolsó – verseskötetének egyik verséből:

Ha kopogtatom létem utolsó köveit,

Lelkemben látom a tarka rét színeit,

bár most minden fagyos, fehér

a remény idáig is elér.

(…)

Talán valahol tiszta gyöngypatak,

hol vágyaid nem gyötörnek, bántanak,

nem gördülnek rád galád, rongy szavak,

partján szenny, szemét nem rohad.

S ha elkopnak létem utolsó kövei,

megmaradnak-e lelkem színei?

Vagy szétmarcangolják vérszomjas vadak,

csak a sóhajok maradnak, viszhangzanak.

Most, hogy már nincs köztünk, annál jobban zavar az a régi veszekedésünk. Bár a konkrét ügyre már nem emlékszem, olyan érzésem van, hogy neki lehetett igaza. Nyugodj békében Győző!