Beszterce felújított főterén, immár lassan egy évtizede, ott áll egy bronzból megalkotott fotográfus, kezében a csodálatos masinájával. A turisták közül, akik mobiltelefonjaikkal ott fényképezkednek mellette, körülötte, csak nagyon kevesen tudják, hogy a szobrász egykor élő alkotót mintázott meg. A tizenkilencedik század közepén született és mesterséget Bécsben tanult Alexandru Roşu ugyanis még a huszadik századik első felében is ebben a városban működtette műtermét, de gyakran kijárt az utcákra-terekre, a portrék mellett olyan szociófotókat készítve, amelyek ma már a megyei múzeumban a város oly gazdag és változatos múltjának az igen értékes dokumentumai.

Nos, Alexandru Roşu, ha feltámadt volna, a hét elején kamerájával minden bizonnyal ott van Beszterce idei legnagyobb szabású eseményén. A Román Színházi Szövetség, az UNITER díjait ugyanis először adták át egy olyan városban, amelynek Művelődési Palotája van, de önálló színháza még nincs. De a jövőben lehet – bizakodtak egyaránt a polgármester és a művelődési miniszter, valamint a gálán résztvevő színészek, rendezők, díszlet- és látványtervezők¸színi kritikusok, színműírók és más színházi szakemberek.

A hazai közszolgálati televízió, több közösségi oldal egyenes adásban közvetítette a romániai Oscarnak nevezett díjátadást, amelynek a főszereplője egyértelműen maga a színház volt. Már az ünnepséget is sok-sok ötletes látványelemmel szórták tele, a díjak átadását nem beszélték túl, a feszültséget sem sokáig tartották fenn, a köszönő beszédeket sem nyújtották a végtelenségig, közvetlen hangvételük kerülte a közhelyeket és egyáltalán olyan szakmai-baráti és nem vetélytársi helyzet uralkodott a színpadon és a teremben, amely a lehető legjobb benyomást kelthette mindenkiben: igen, a romániai színházi élet nem egy megcsontosodott múmia, hanem olyan friss, élő, derűt és emberközpontúságot továbbra is sugárzó mozgalom, amelybe szervesen kapcsolódnak be a hazai magyar társulatok is.

A nevekre nem térek ki, hiszen a színházkedvelők már tisztában vannak vele, hogy Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről vagy máshonnan milyen teljesítményeket ismertek el a díjak, viszont érdemes felfigyelni arra, hogy az értékelési szempontok korántsem etnikai, hanem kizárólag szakmai jellemzőkre figyeltek. És jó érzés volt látni, hogy a hazai magyar színjátszást az ország színházi életének a fontos részeként ismerik el. Voltaképpen a színműírástól kezdve a rendezésen és a díszlettervezésen át egészen a mellékszereplői felvillanásokig maga az erdélyi magyar teátrum volt jelen Besztercén, annak minden tartozékával egyetemben.

Peter Brook, a huszadik század egyik legnagyobb hatású színházi rendezője a napokban hunyt el és már hosszú ideje látni, hogy elméletéből, elveiből milyen sokat átvettek a hazai rendezők, hogyan próbálnak olyan totális színházat teremteni, amely új, teremtett színpadi világokkal, a klasszikus darabok átértékelésével képes magához vonzani és egy pillanatra sem elengedni a nézőt, hogyan bomlanak le a falak a színpad és a nézőtér között, hogyan lesz a közönségből résztvevő, hogyan jelennek meg újra az egyetemes emberi értékek a jelen bonyolult társadalmi szövevényeiben.

Zsehránszky István, a  Bukaresti Rádió színházi szakértője, ha nem fekteti kétvállra a Covid, minden bizonnyal még többet írt volna az öröklétbe távozott Ion Caramitru kezdeményezte rendezvényről, amely él, kerüli a giccset, a nemzetieskedést és a modernitás, az értékek mentén szervezi önmagát. Mert biztos vagyok benne, hogy ott lett volna Besztercén, és talán Alexandru Roşu vállára is ráteszi a kezét.