„A prófétának csak a saját hazájában és házában nincs becsülete.” Jézusnak tulajdonítja Máté evangéliuma a sokat idézett kijelentést, amely a nemrégiben elhunyt Szakáts Béla szobrászművészre is igaz.

Ugyanis több figyelmet érdemelt volna szülőföldjén a művész-művészpedagógus. Éltében sem figyeltek úttörő jellegű, szerteágazó művészi és művészpedagógusi munkásságára, holott méltatói szerint a második világháború utáni időszak egyik legjelentősebb temesvári képzőművésze volt. Így halálának híre sem kapott nagy nyilvánosságot, holott a veszteség nemcsak Temesváré, hanem Székelyudvarhelyé és az egész erdélyi magyar művészeti életé.

Június 4-én hozták nyilvánosságra a művész halálhírét, 7-én helyezték örök nyugalomra az erzsébetvárosi temetőben. Emlékét őrzik – számtalan tanítványa mellett – köztéri alkotásai, kisplasztikái, valamint a 2021 óta az Új Ezredév Református Központban berendezett állandó kiállításán látható művei.

2016-ban nyílt alkalmam megismerkedni Szakáts Bélával, hosszasan beszélgettünk online értelemben vett élőben, azaz a világháló segítségével. Akkor arról számolt be, hogy 1962-ben végezte tanulmányait a kolozsvári főiskolán, mestere a művészeti tanulmányait Temesváron befejező Kós András volt. Korábban a vásárhelyi művészeti középiskolában alapozta meg tudását, szorgalmára, tehetségére mestere is felfigyelt, s azt szerette volna, hogy a tanítvány asszisztensként maradjon az intézményben. A mester nem tudta érvényesíteni akaratát, a végzős tanítványnak középiskolai katedrát kellett választania. Ő pedig Temesvárt választotta, éppen volt egy megüresedett hely a művészetiben. Tehát mintegy véletlenül került Temesvárra, de soha nem bánta meg, mert mint ő maga mondta, „sokkal jobb perspektívákat és lehetőségeket nyújtott, mint a többi erdélyi város”. Fiatal és ambíciós csapatba került, ugyanis abban az esztendőben kicserélődött a művészeti középiskola tanári kara, az addig ott tanítók java része a frissen létesült rajztanárképző főiskolára igazolt át, Szakáts Béla szerint „azt, hitték, hogy egy előkelőbb pozíció”, holott akkoriban a középiskola magasabb professzionális szinten állt. S e lelkes csapat ún. klandesztin oktatási programot vezetett be, teljesen másként és mást tanítottak, mint a többi művészeti középiskola. Diákjaik munkáiból kiállítást rendeztek, amit Bukarestben is bemutattak,  a tárlat „óriási port vert fel”. Aztán az ő módszerüket próbálták bevezetni a többi középiskolában is, de nem hozzáértő módon, az alapok ismerete nélkül tették, így a várt siker is elmaradt. Közben tanterv megírásával is megbízták, őket, pár év múlva meg is jelent – az eredeti szerzők nevét mellőzve, mások aratták le a dicsőséget.

Később fokozatosan leépítették a művészeti oktatást, a rendszerváltást felére csökkentett osztálylétszámokkal érte meg a középiskola. A nagy demokrácia hozadéka három párhuzamos osztály lett. A művészeti középiskola újjáélesztésével párhuzamosan újraalapították az 1980-ban megszűnt rajztanárképző főiskola romjain az egyetem művészeti részlegeit, rövidesen újraindulása után Szakáts Béla is felkérést kapott a szobrász szak elindítására, később vezetésére. Mint mondta, „a főiskola megalakulásával lassan ez az arra érdemes csoport tagjai, akikkel már a hatvanas évek elejétől együtt dolgoztunk, mind a főiskolára soroltak át, és ott folytathatták, folytathattuk, a tapasztalatainkat érvényesíthettük”. Ő maga tanszékvezető volt nyugdíjazásáig. Művészete, művészpedagógusi szerepvállalása egyedi, hatása megkerülhetetlen. Köztéri munkái mellett számos kisplasztikája és számtalan tanítványa őrzi emlékét.

Ne feledjük mi sem, még akkor sem, ha az írás szerint „A prófétának csak a saját hazájában és házában nincs becsülete”.