A huszonegyedik század harmadik évtizedében mindennapjainkat fényképek között éljük. A világhálón, közösségi oldalakon néhány szó kiséretében így közöljük az eseményeket, családi és egyéni élményeinket, a valóságban pedig a felnagyított dokumentum- vagy művészfotók egyre inkább kimerészkednek az utcákra, a terekre. Nemrég valaki meg is kérdezte tőlem, hogy ilyen hatalmas fénykép-özönben honnan lehet megállapítani, milyen a jó fotó?

Nos – mondtam neki – maradjunk a művészfotóknál. A jó fotó technikailag tökéletes, az igazi művészfotós a legújabb gép és objektív birtokában is kézzel állít be, és nem bízza látásmódját az automatikára. A képen semmi sem véletlenszerű, hanem minden tudatos, mind a témán, mind a kompozíción jól látszik alkotójának egyénisége, az a többlet, amelyet csak ő tud hozzáadni, akár a mások által már sokezerszer lefotózott témához. Éppen ezért a  jó fotó senkit nem hagy közömbösen, látványát magaddal viszed és sokáig megőrzöd.

A svájci fővároshoz, Bernhez közeli Münsingen város központi parkjában az érdeklődök nemrég ilyen felvételeket tekinthettek meg. A település híres arról, hogy roppant élénk fotó- és fotósélete van, sorozatban szervezi a kiállításokat, a helyi fotóklub külön honlapot jelentet meg, de egyúttal arra is törekszik, hogy a minőségi követelményeket minden tekintetben megőrizze.

Nem véletlen tehát, hogy az amúgyis kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, az évek során számos nemzetközi zsűriben is részt vevő Balási Csabát, a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség, a FIAP Mestere címet is magáének mondható csíkszeredai fotóművészt hívták meg, hogy május utolsó hetében azokat a télről készült fotóit mutassa be, amelyeknek többek között az Alpok, a Kárpátok és más magas hegyek a helyszínei, és nem is akárhogyan – hanem fekete-fehérben.

Balási Csaba úgy gondolta, hogy a tél és a hó leginkább így tud üzenni nekünk a természetről, az egyetemességről, az időtlenségről, arról a világról, ahol a mi emberi szavaink még csak meg sem közelítik a hókristályok tökéletességét, a formák és fények egyensúlyát, ahol mindannyian rádöbbenünk a véges és végtelen találkozásának megrázó és felejthetetlen élményére. És ez a télről, a természetről, a Földünkről szóló kiállítás, május végén, az Alpok hazájában, alighanem ezért örvendett ugyancsak meglepő sikernek, hiszen naponta több százan, összességében pedig több ezren tekintették meg.

A hatvanöt éves Balási  Csaba, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének egyik alapítója, a székelyföldi fotóbiennálék szervezője és szakmai bírálója, nemzetközi háttér-támogatóinak a felkutatója fotózott a legkisebb székelyföldi falvakban ugyanúgy mint a világ számos nagyvárosában, keresve-kutatva az emberi arc és lélek rezdüléseit. Ugyanakkor következetesen  próbálja felfedezni a természet mindennapi, általunk gyakran észre sem vett makró- vagy mikróformáiban, anyagaiban, felületeiben, fényjátékaiban  az egyetemest, a jelképszerűséget, a maradandót. Még közönség elé nem került, sok-sok ritkaságot tartalmazó fényképezőgép gyűjteménye is igazolja, hogy az üveglemezektől a digitális technikáig mindent ismer, ami a fényképezés körül történt. Legfőképpen az erdélyi képzőművészekről készült portré- és reprodukciós sorozatai azt bizonyítják, hogy nagyon otthonosan mozog a képzőművészetek házatáján.

A kiváló technikai tudás, az értékekre való ráfigyelés, az emberi érzékenységból fakadó sajátos látásmód, a kapcsolatrendszer-teremtés képessége, a közösségépítés voltaképpen ugyanabból a forrásból ered: az igazi fotográfia csak kiolthatatlan szenvedéllyel működtethető.

Bármiféle mindennapi látszat ellenére.