Bizonyára a kedves hallgatónak is volt már szüksége villany-, víz-, gázszerelőre, így tudja, hogy nem is olyan könnyű mesterembert találni. Jó mesterembert ennél is nehezebb, megbízhatót lassan-lassan már lehetetlen próbálkozás. Olvasom, hogy a duális oktatásban fele annyian részesülnek ma, mint 1993-ban. Romániában a fiatalok szinte mindegyike elméleti oktatásnak a részese. Kis híján azt írtam: szenvedője. Az inasképzést, a szakmák, mesterségek tanítását évek óta megszüntették. A szakközépiskolákban is csak a fémmegmunkálás, az építkezés, a villanyszerelés elméleti kérdéseit tanulják, annak gyakorlatát nem. S a végzősök nagy hányada külföldi vendégmunkásként álmodja életét.

Németországban a fiatalok 40 százaléka érettségizik, 60 százalékuk szakmát tanul, amelyből aztán jól megél. Romániában minden tizennyolcadik évét betöltött diák érettségizik, és ugye, minő meglepetés: 40 százalékuk abszolvál, 60 százalékuk nem!

Ezek az adatok gondolkoztathatnák el igazán a szülőket! Nem igaz, hogy csak a diplomások boldogok, a jó szakik nem. Olvassák el Benedek Elek Testamentumát, mindenkinél meggyőzőbben bizonyítja, hogy az üres fejű aktakukacoknál becsülendőbbek a jó kezű mesteremberek. Sőt, sikeresebbek, gazdagabbak is: „Fiam, Jankó – írja Elek apó –, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra. Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem remélhetem, valami mesterségre adlak, fiam. Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra, s zsebkéseddel nem egy csinos munkát végeztél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalosinasnak. Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyellje magát az a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit: kit esztendőről esztendőre ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te, fiam, légy büszke rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, ahol talpig ember válhatik belőled. A becsületes munka nem szégyen, fiam. S ne hidd, hogy csak azokból a fiúkból lesznek boldog emberek, kik tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülők keservesen megsiratták, amiért kedv és tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig erőszakolták az iskolákon, s mikor már arra került a sor, hogy megéljenek a maguk emberségéből: elzüllöttek, mert csak névszerint jártak iskolába, valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét.”

Ennek ellenére ma senki sem akar mesterségeket tanítani, csak a deriválást, a marketing, az irodalom és géntechnológia, a kommunikáció elméletét. Miért. A választ szintén Benedek Eleknél találjuk: „Tudod-e fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonni saját maguktól, csak hogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, – annyira féltik gyermeküket az iparosságtól? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a könyvnél, a tollnál, a cirkalomnál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket, hanem saját magukat féltik. Attól félnek – mint ama levél írója is –, hogy a mesterség megbecsteleníti a családot.”

Hogy nem jól van ez így, nem először firtatom. Nem először kérdezem, hogy miért nincsenek komoly szakmunkásképző iskolák Romániában. Válasz az illetékesektől soha sem érkezik.

Nem ártana hát, ha a politikai vezetők, pedagógusok, szülők számára ismét kedvelt szerzővé válna Benedek Elek. Ha valaki ismerte a fiatalok lelkét, ő ismerte. Az iskola legszörnyűbb hibáját is ő maga tárta fel: nincs benne lélek. Azt is, hogyan lehetne kijavítani. Csak egyvalaki segíthet: a tanító, a tanár, aki sutba dob minden abszurd előírást, lemond a tankönyvek tudományoskodó bikkfanyelvéről, megkönyörül a növendékein, s lelket önt a sivárnak szánt, eleve élvezhetetlennek gyártott tartalomba. Ennek eredményeként aztán a gyermek tudománya nem üres, lelketlen ismeret lesz, hanem olyan tudás, amely megelevenít.