2007. január elsején, Románia uniós csatlakozásának napján az a kérdés foglalkoztatott, hogy van-e okunk az örömre, az EU-fóriára. Manapság, amikor a csatlakozási szerződés aláírásának évfordulója van, emellett a most is időszerű kérdés mellett aktuálissá vált egy másik is: van-e okunk az EU-fóbiára?
15 éve mi – akiket arra kárhoztat mesterségünk és arra késztet hivatásunk, hogy örök kötekedőek legyünk – cinikusan állapíthattuk meg, hogy lám-lám, ismét megelőztük korunkat: az időeltolódás miatt Románia egy órával korábban csatlakozott az Európai Unióhoz, mint ahogy Brüsszelben érvénybe lépett az integrációs szerződés. Örömünkbe ürmöt vegyítettek a józan gazdasági elemzők, akik figyelmeztettek: Románia túl korán lett az európai közösség tagja. Az egy főre eső bruttó nemzeti összterméke 2006-ban 3200 euró volt, az uniós átlag 23.000! Romániában volt a legkisebb a minimálbér az EU tagállamai közül. S ezek a szakadékok máig nem változtak. Az ország továbbra is sereghajtó.
Ám el kell ismernünk, az uniós csatlakozás sok milliárd eurós beruházást jelentett az ország infrastruktúrájába, s kizárólag rajtunk múlott, hogy a korrupció lefullasztotta a felzárkózás motorját.
Valójában nem Románia gazdasági teljesítménye volt a döntő a csatlakozási szerződés ratifikálásakor, legfennebb a 20 milliós piac, az olcsó munkaerő tehette vonzóvá az országot az Unió számára. Politikai döntés született. A csatlakozással gyakorlatilag bezárult az a történelmi zárójel, amelyet 1945-ben, a kommunizmus szálláscsinálásakor nyitottak a nagyhatalmak, s amely Romániát eltérítette a nyugati típusú demokrácia útjáról.
Akkor is úgy láttam, ma is úgy vélem: a csatlakozásnak mi, erdélyi magyarok örülhettünk, örülhetünk, hiszen számunkra is megtörtént valamiféle jóvátétel. Ezúttal nem keletről nyugatra, hanem nyugatról keletre suhant át fölöttünk a határ, és valahányan Európa polgárai lettünk, értelmetlenné vált esetünkben a határon túli magyar megnevezés, hiszen sok millió magyarországi, szlovákiai, szlovéniai, ausztriai magyarral együtt vagyunk EU-határon belüliek. És reménykedhetünk, hogy hamarosan együtt leszünk a vajdasági és a kárpátaljai magyarokkal is! Ha még lesznek kárpátaljai magyarok a háború befejezése után…
A romániai magyarság számára pillanatig sem volt kétséges, hogy az uniós integráció az egyetlen járható út. A romániai magyarság politikai szervezete, az RMDSZ már 1990-ben az uniós csatlakozást nevezte meg – az autonómia mellett – legfontosabb feladatának, és azáltal, hogy 1996 óta a kormányerőket támogatja, jelentős szerepe volt a csatlakozási folyamatban. A többség–kisebbség viszonyát a valóságosnál kissé jobb színben feltüntető kormányzási szerepvállalás, a sok esetben a magyarságnak károkat is okozó kompromisszumok mégis meghozták a legnagyobb eredményt: az uniós integrációt.
Noha az Európai Unió a kisebbségvédelem terén csupán ajánlásokat fogalmaz meg, noha zsigerből utasítja ma még vissza a kisebbségi kezdeményezéseket az Európai Bizottság, az erdélyi magyarság remélheti, hogy egyéni és emberi jogait európai állampolgárként ha néha csorbíthatja is, de többé már nem vonhatja meg egyetlen akár nacionalista politikai hatalom sem.
Az EU-fóbiát pedig saját érdekünkben nem szabad engednünk elhatalmasodni.