Ha emlékezetem nem csal, 2012-re ígérték az akkor regnáló pártok és kormányok az erdélyi autópálya üzembehelyezését. A 415 km hosszúságúra tervezett, Brassótól a borsi határátkelőig vezető sztrádának azonban idénre, azaz tíz esztendővel a tervezett kivitelezési időpont után is csupán negyede készült el: előbb az Aranyosgyéres–Gyalu közötti, mintegy 60 kilométeres szakasz, aztán évekkel utána átadták a Marosvásárhelytől Kecéig vezető, 36 kilométeres részt. Ezzel párhuzamosan azonban hellyel-közzel megépült a dél-erdélyi pálya, amelyen Nagyszebentől egészen a nagylaki határátkelőig – s onnan tovább Európába – lehet szinte zavartalanul haladni, még csupán a Holgya és Marzsina közötti szakaszon át kell araszolni az utazónak. A Székelyföldről sokan az A1-es pályát választják, ha Magyarországra vagy még tovább szeretnének autózni, mert bár hosszabb az út, sokkal gyorsabban lehet haladni rajta, így hamarabb célba az ér az ember.
Holgyától Marzsináig tehát lehet gyönyörködni a tájban, a falvakban, az út menti szemétben, s végül a marzsinai ecetgyár romjaiban is elbűvölő, szemet gyönyörködtető épületegyüttesében. Valahányszor arra járok, elönt a méreg, akárcsak a többi, ebek harmincadjára jutott ipari, ipartörténeti létesítmény, régi fürdővárosok villái vagy várak-kastélyok láttán.
Patinás gyárépületek mennek tönkre szép lassan vagy rohamosan, nem élték túl a rendszerváltást követő nyögvenyelős privatizációs folyamatot és az általánossá vált hanyagságot és nemtörődömséget, s mindez olyan mértéket öltött, hogy óhatatlanul felvetődik az emberben a kérdés: vajon nem szántszándékkal tették tönkre az ipart s vele együtt az épített örökséget? Olvasom, hogy a hét végén megnyitották a nagyközönség előtt a mintegy egy évtizede bezárt sepsiszentgyörgyi cigarettagyárat. A vállalkozás bebukott, felszámolták, de a patinás épületet sikerült megvásárolnia a sepsiszentgyörgyi önkormányzatnak, s a hétvégi bejárás része a döntéselőkészítésnek: ötleteket keresnek az ingatlanegyüttes közösségi hasznosítására.
Ide tartozik az a hír is, hogy Szentegyháza önkormányzata megvásárolta a településen található vashámort. Az ipari létesítmény az 1830-as évektől 1990-ig folyamatosan működött, mígnem ez is a privatizáció áldozata lett. Nem volt annyira szerencsés, mint sepsiszentgyörgyi nagyobb és fiatalabb társa, ugyanis mára csupán a romjai maradtak meg. Éppen ezért az új tulajdonos, a helyi önkormányzat fényképfelvételeket, leírásokat gyűjt az ipari műemlékről, az így kapott adatokat digitális adatbázisban összesíti, hogy majd szakszerű újjáépítési tervet készíthessenek és újraépítsék a hámort.
Az ecetgyár kifejezést bizonyára sokan értik, még ha nem is tudják, hogyan készül az ecet. A hámor jelentésével azonban bizonyára többen is bajba kerülnének. Nos, a Magyar Néprajzi Lexikon szócikke szerint a hámor kohászati és kezdetleges vasfeldolgozási munkát végző üzem, manufaktúra. Nevét a német hammer, azaz kalapács szóból kapta. A néprajzi lexikon említett szócikke azt írja: „Hazánk vasércben, fában és vízi erőben gazdag területein már a 14. sz.-tól kezdve kialakultak a vízierővel működő hámorok. A hámor fából készült építmény, amelyhez ugyancsak fából készült vízduzzasztó, valamint egy szénkamra tartozik. A felduzzasztott patakvizet egy vályúval a lapátkerekekre eresztik, ez hozza működésbe áttételeken keresztül a lengőkalapácsot (…), amellyel a készítményeket kovácsolják. A gyártáshoz szükséges rúdvasakat, szálvasakat a hámorban levő kohókban hevítik fel. A régi hámorokban készítették a feldolgozóiparnak, ill. a parasztság számára a különféle rúdvasakat, szálvasakat, szerszámokat, munkaeszközöket”. Eddig az idézett forrás.
A szentgyörgyi és a szentegyházi történet azt példázza, hogy ha van hozzá akarat, felül lehet emelkedni a tehetetlenségen, a nemtörődömségen, s az utolsó órákban, percekben még megmenthetünk pár műemléképületet, múltunk tanúit. Ha nem ezt tesszük, csak elsuhanunk emlékeink mellett, mint a marzsinai ecetgyár mellett…