A múlt szerdai kormányülésen döntött a kabinet „a villanyáram- és gázfogyasztókra 2022. április 1-től 2023. április 1-ig érvényes intézkedésekről és egyéb jogszabályok módosításáról szóló sürgősségi kormányrendeletről”. Egyszerűbben fogalmazva a kormány arról határozott, hogy befagyasztja a villanyáram és a földgáz árát.
A jogszabály értelmében a családok által fizetendő villanyáram hatósági ára kilowattóránként 68 bani és egy lej között lesz, attól függően, hogy az elmúlt évben mekkora volt az átlagfogyasztásuk a szóban forgó állampolgároknak. A gázárak esetében ez az összeg 31 és 37 bani között mozoghat. Azért, hogy az áram- és gázszolgáltatók ne menjenek csődbe, az állam – korlátozottan és meglehetősen bonyolult eljárással – kompenzálja veszteségeiket.
És a végén mindenki boldog – mondhatnánk –, hiszen az állampolgár kevesebbet fizet, a szolgáltató nem veszít, tehát a kérdést a kormány megoldotta (eltekintve attól, hogy az energiaszolgáltató cégek alighanem kénytelenek lesznek leállítani fejlesztési programjaikat, és ezzel hosszabb távon zavarok keletkezhetnek az ellátásban).
Ezek után már csak azt kellene kitalálni, hogy a kormánynak miből lesz pénze a szolgáltatók veszteségének fedezésére, hiszen ha erre nincs fedezet, akkor beindul az inflációs spirál, és a végén ugyancsak az állampolgárnak kell mélyebben a zsebébe nyúlnia, még akkor is, ha nem a villany- és a gázszámlák, hanem egyéb termékek és szolgáltatások megvásárlása okán. A piaci mechanizmusokba történő állami beavatkozás mindig kockázatos játék. Egy kicsit a hitelfelvételhez hasonlít. Az elején jó, hogy több a pénzünk, de a végén a kamatok fizetése hamar kiüríti a kasszánkat.
Csak egyetérteni lehet Florin Câţu liberális pártelnökkel, aki szerint „az árakat a piac diktálja, nem pedig az állami vállalatok brutális beavatkozása a magánszektorba. Ha azt akarjuk, hogy egy termék ára csökkenjen, akkor termelékenységi sokkra van szükség, vagy arra, hogy minél versenyképesebb legyen az illető termék. Ezek a kizárólagos lehetőségek. A többi csak utópia és politikai üzenet, ami nem segít senkin.”
A végleges megoldás a hazai energiatermelés növelése lenne, egyébként a helyzet ahhoz a szólásmondáshoz lesz hasonlatos, mely szerint csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér, mert ha a fejünkre húzzuk azt, akkor a lábunk fog fázni, és fordítva. Egyébként ezt szorgalmazta a minap a parlamentben Sebastian Burduja liberális képviselő, aki azt javasolta, hogy a kormány támogassa inkább az energiaszektorba történő befektetéseket azért, hogy meg lehessen őrizni az ország energetikai biztonságát a világpiaci árak ingadozása közepette is. A politikus ugyanakkor óvott a kérdés „elpolitizálásától”, szerinte ebben az ügyben a demokratikus pártok nemzeti egységére van szükség.
Burduja képviselőnek elvben alighanem igaza van. A megújuló energiaforrások megoldhatják a legégetőbb problémát, nevezetesen azt, hogy Románia gázszükségletének 10%-át még mindig Oroszországból importálja, ennek minden gazdasági és politikai kockázatával együtt. A gond csak az, hogy az úgynevezett zöld energiába történő beruházások nagyon soká térülnek meg, és költségeik csöppet sem elhanyagolhatók.
Még az Európa legerősebb gazdaságát magáénak mondható Németország is csak 2035-re tervezi a teljes átállást a megújuló energiára. Hogy ezt megtehesse, a német kormány akár 50%-al is hajlandó finanszírozni a napelemes rendszerek telepítését. Romániában 2008 óta – az Európai Bizottság nyomására – bevezették az úgynevezett energetikai zöld igazolványokat, amelyekkel a kormány támogatja a megújuló energiaforrások létesítését. Kezdetben ez jelentős összegű támogatás volt, azonban a kormány 2012-ben drasztikusan csökkentette a zöld igazolványok értékét, így jelentős beruházások hiúsultak meg. Talán ha akkor felismerték volna a megújuló energia stratégiai fontosságát, akkor most nem kellene fejünkről a lábunkra húzni a rövid takarót.