Kedvelem a március 15-i ünnepet. Bizonyára közrejátszik ebben a tavasz ígérete, no meg az ünnephez kötődő romantika. Bár ünnepeltünk már hófúvásban, téli viharban, mégis az erőtlen sugarak az ígéretes, meleget adó napsütést, a kipattanó rügyek és a bolyhos barka a virágzást, a hóból-sárból kikandikáló fűszálak a határ zöldülését vetítik elő. Ugyanígy, bár érezzük nap mint nap a kisebbségi lét minden nyavalyáját, búját-gondját, a március 15-i ünnep mégis a népek tavaszán megfogalmazott eszmék továbbélését, megvalósulásuk reményét élesztik fel bennünk ideig-óráig, emlékeztetnek arra, hogy történelmünknek nemcsak tragikus eseményei, hanem dicső pillanatai is voltak.
A székelység számára különösen jelentős ez a nap, ugyanis a március 15-i pesti történések, majd az azt követő fontos forradalmi, a társadalom további fejlődését, alakulását döntő mértékben befolyásoló események megszabták a történelem irányát. A székelység lemondott rendi kiváltságairól és betagolódott az egységes magyar polgári nemzetbe. Nem véletlenül tartják a március 15-i ünnepet a korszerű magyar nemzet születésnapjának.
És megelevenedik a nemzeti romantika nagy költőalakja, Petőfi-emlékek kerülnek az érdeklődés homlokterébe: megkoszorúzzák a Székelyföldön emelt számos szobrát, az általa felkeresett és emléktáblával megjelölt helyeket, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeinek helyszíneit, az emlékezetes csaták emlékét őrző emlékműveket, a harcokban elesettek hamvait őrző kegyeleti helyeket, s valóságos zarándokhellyé válik Székelykeresztúr, a forradalom költője utolsó esetéjének színhelye, feltételezett legendai sírhelye, az ispánkúti emlékmű és a segesvári csata emlékhelye.
A forradalom megbukott, a szabadságharcot leverték. Petőfinek is nyoma veszett, mindmáig vita tárgyát képezi, hogy hol nyugszanak hamvai: a segesvári csatatéren a tömegsírban, a környéken, vagy pedig Barguzinban. Bizonyára előbb-utóbb a történészek, antropológusok minden kétséget kizáró módon lezárják ezt a vitát, de bármelyik változat bizonyuljon igaznak, nem kérdőjelezi meg a költőnek a forradalomban betöltött szerepét, nem írja felül forradalmi lírájának vonzerejét és jelentőségét. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Székelyföld-szerte emelt szobrain – legyen az műremek, tucatalkotás avagy fércmunka – soha nem hervad a virág, talapzatukat mindig nemzetiszín szalaggal átkötött babérkoszorú díszíti, akárcsak a Gyárfás-kúria udvarán hajdanán állt, vénségében, lassú pusztulásában is féltve őrzött, majd csodálatos módon újra kisarjadt körtefáját. S Petőfi emlékét őrzi a legenda szerint utolsó estéjén elfogyasztott vacsorája, amelyet az emlékezőknek, a Petőfi-kultusz által vonzott turistáknak évente, a költő feltételezett halálának évfordulóján Székelykeresztúron felszolgálnak: bivalytejes és túrós puliszkát. A koltóiak ötlete, akik Petőfi és Szendrey Júlia esküvőjén felszolgált menüvel kedveskednek a turistáknak, lám ragadósnak bizonyult, a keresztúriak is felkarolták, megvalósították.
A rendszerváltás óta eltelt több mint három évtizedben minden településen kikristályosodott az ünnep forgatókönyve: Csíkszeredában például ünnepi hangverseny köszönti a jeles napot, megkoszorúzzák Gál Sándor tábornok mellszobrát a nevét viselő téren, illetve Petőfi és Bălcescu egész alakos szobrát a vártéren, este fáklyás felvonulást tartanak. Elmaradhatatlanok az ünnepi beszédek, a közös ima és az egyházi áldás, no meg nemzeti imánk közös éneklése. A mellre tűzött kokárda, a zászlókkal díszített terek csak növelik az ünnepi hangulatot, reményt és büszkeséget árasztva reménytelennek és kiszámíthatatlannak tetsző korunkban. Romantikus hangulatba kerülünk a tavaszt ígérő enyhülő időben. Ezért kedvelem a március 15-i ünnepet.