Akinek volt vagy van kisgyermeke, jól tudja, hogy mennyire ragaszkodnak a tárgyakhoz. Babákat, kis autókat, plüss állatkákat, vagy akárcsak néhány olyan kendőt, sálat, vagy bármilyen szövetdarabot visznek magukkal, amelyek öntudatlanul is emlékeztetik őket a világnak arra az általuk belátható részére, ahol úgy érzik, hogy ismerősök, ahol úgy érzik, hogy biztonságban vannak. Éppen ezért a lehető legtermészetesebb, hogy a kismamákkal menekülő ukrajnai kisgyermekek magukkal hoznak mindent, amibe belekapaszkodhatnak. És ugyanakkor a lehető legtermészetellenesebb, hogy ezekben a napokban nem a bármiféle otthon melegében várják a tavaszt, hanem hóban, fagyban, sátrakban, buszokban, vonatokon dideregve, kuporogva tartanak egy olyan világ felé, amely nem tudni, hogy számukra hol végződik.
Azt hiszem, a tévé adásokat, a világhálót követve, valamennyiünk számára feltűnt, hogy milyen sok kismama igyekszik menteni saját és gyermekei életét a román, a magyar, a lengyel, a szlovák vagy éppen a moldovai köztársaságbeli határokon át, legtöbbször az apa nélkül, hiszen ők hazavédelmi kötelességet éreznek át vagy számukra azt írtak elő ebben a véres és kegyetlen háborúban, amely nincs semmire tekintettel, ahol a lakóépületek, a kórházak, az iskolák, az egyetemek, a hivatalok, ezeket a térségeket belakó és működtető civilek egész egyszerűen kollaterális, azaz mellékes áldozatok az orosz katonai célpontok oltárán.
A gyermekek nagy számát tekintve próbáltam utánanézni, hogy korcsoportonként milyen Ukrajna népességi összetétele, de nem jártam sok sikerrel. Népszámlálást már régóta nem tartottak, a lakások, családok számát csak nagyon nehezen lehetne felbecsülni a negyvenmilliós országban annak megállapítására, hogy az egy vagy többgyermekes családok a jellemzőek, az egyetlen megközelítő adat, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezetének a nemzetközi gyermeksegély alapja, közismert nevén az UNICEF emleget, hét és fél millió. Gondoljuk át, most hét és fél millió gyermek van veszélyben, városokban és falvakon, kiterjedt sztyeppékkel és nyárfaerdőkkel, hatalmas szántóföldekkel és eldugott tanyákkal teletűzdelt olyan területeken, amelyeken jórészt megszűnt a közlekedés. Szlovákiának kétszeres, Romániának majdnem fél, Magyarországnak majdnem egy teljes országnyi lakossága, akik majd egy átélt háború emlékével nőnek fel még akkor is, ha most csupán az a mackó, az a sál, az a baba a fontos, amit a kezükben szorongatnak.
Jómagam a második világháború utolsó évében születtem, nem itthon, hanem már a világrajövésem pillanatában menekültként. És nem egyedül, hiszen azokban az iskolákban, ahová a korosztályom járt, mindig szóba került a menekülés, sőt még az érettségi találkozókon is, hiszen szüleinkből mindig feltörtek azok az emlékek, amelyeket az otthon elhagyása jelentett és megosztották velünk. Az otthon fogalma ugyanis nem függ össze a szegényesebb vagy gazdagabb kellékekkel. Az otthon fogalmában ott van minden, amit el kellett hagyni az ágyon kuporgó nagymamától, a nyikorgó kaputól, az ablakon betekintő almafától az udvar legutolsó kövéig és talán ezért az egyik legfájdalmasabb szavunk éppen az, hogy otthontalan. Az emberiségnek, a földgolyó legtöbb országának valóban mindent meg kell tennie, hogy bárkinek, bárhol is éljen, legyen és maradjon otthona.