A hegyekben barangoló természetjárókat a magasság vonzza, hétvégeken – télen-nyáron – felkerekednek, s csak a maguk gyönyörködtetésére, no meg jó társaság kedvéért, a közös élményért nekivágnak hegynek, völgynek. Látszólag úttalan utakon bolyonganak, holott a beavatottak tudják, hogy csak kijelölt, kipróbált helyen szabad menni, követni kell a jelzéseket, vigyázva önmagunkra és egymásra. A bakancsos turisták egyesületekbe tömörültek, szervezett kereteket biztosítanak szenvedélyük megélésének, a hobbijuknak való hódolásnak.
Előrebocsátom, jómagam nem vagyok az az árkon-bokron át gyalogoló fajta, holott én is szeretek felkeresni ismeretlen helyeket, megismerni más településeket, embereket, szokásaikat. De minden tiszteletem azok iránt, akik időnként vagy akár hetente hátukra emelik a túrazsákot és nyakukba veszik a nagyvilágot, élményeiket lépésekben, szintkülönbségben, panorámában való gyönyörködésben, festői helyek látványában, a közösségben eltöltött időben mérik.
Környékünkön hagyománya van az effajta természetjárásnak, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint idén évfordulós menedékházaink léte. Ugyanis nyolcvan esztendeje készült el a Madarasi-Hargitán a Madarasi Menedékház, a Csicsói-Hargitán – azaz a mai Hargitafürdőn – az Úz Bence Menedékház, és tíz évvel korábban, 1932-ben, tehát 90 évvel ezelőtt a Nagyhagymás-hegységben, az Egyeskő alatt, a Felcsík fölé magasodó kőszál nevét viselő menedékhely.
Ez utóbbiról Csíkszereda egykor legendás személyisége, Daradics Panni néni mesélt. Az a Panni néni, aki 1938-ban országos bajnoki címet szerzett síugrásban, s aki hetvenen túl is még aktív síző volt, lelke a csíki természetjáró mozgalomnak. Hogy mennyire elkötelezettek voltak a természetjárók abban az időben, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az Egyeskő alatti menedékházat maguk a túrakedvelők építették: az Erdélyi Kárpát-Egyesület Csíkszeredai Csoportjának tagjai – köztük a már említett Panni néni, illetve a később Bukarestben élő és tevékenykedő festőművész bátyja, Drócsa Imre – hátizsákban hordták fel az építőanyag egy részét, hogy elkészülhessen a menedék.
1940–44 között – ahogy a helyiek emlegetik: a kicsi magyar világban – kormányzati szinten is támogatták a sportberuházásokat, hogy mást ne említsünk, mint a borsafüredi olimpiai síközpontot, de ebben az időszakban emeltek a Csicsói és a Madarasi Hargitán is menedékházat. Az Úz Bence építtetője is az EKE volt, építését támogatta az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal, az Országos Sport Központ, a Magyar Turista Egyesület, de segítették adományaikkal magánszemélyek is. A feljegyzések szerint ez volt az utolsó menedékház, amelyet az EKE épített.
Ugyancsak 1942-ban készült el a Madarasi Menedékház is, amelynek nemrégiben ünnepelték 80. születésnapját. A ház építése a Hargita Testedző Egylet és az Erdélyi Kárpát-Egyesület érdeme, de támogatta Szentegyháza, Kápolnásfalu közössége is. S a legendás menedékhelyet hosszú időn át a nem kevésbé legendák által övezett személyiség, Csoma Pista bácsi vezette, ő volt a mindenese, a hegy titkainak tudója.
A három menedékházról, a bennük történtekről sokat tudnának mesélni azok, akik időnként megfordultak bennük, megtapasztalták a hegyet tisztelő természetjáró közösségét. Mert a természetjárás nem véletlenül lett népszerű mifelénk, ugyanis a szabadlevegőn való mozgáson, a sportjellegű tevékenységen túlmutat az Erdélyi Kárpát-Egyesület tevékenysége. Zászlójára hármas célt tűzött: természetjárás, honismeret és környezetvédelem. E hármas cél megvalósítása érdekében tevékenykedik, aszerint alakítja értékrendjét, és próbálja gazdagítani erdélyi kultúránkat. Mert vonzza ezeket az elkötelezett embereket a magasság.