Harminc évvel ezelőtt, egészen pontosan 1992 február hetedikén írták alá a Maastrichti Szerződést, amely azóta is az Európai Unió alapokmánya. Az évforduló kapcsán többen és többször beszéltek róla. Az előzményeiről, a következményeiről, az európai múltról, jelenről és főként a jövőről, miszerint a nemzetek Európája vagy az Európai Egyesült Államok lenne a követendő út. Magát a szerződést sem volt egyszerű megszövegezni, a különböző kormányhivatalokban éveken át dolgoztak rajta, és az aláírások előtt ebben az alig több mint százezres lakosú hollandiai városban, Limburg tartomány székhelyén folytak a végső egyeztetések, tárgyalások.
Úgy hozták a romániai rendszerváltozás után megnyiló határok, hogy nem sokkal a szerződés aláírása után éppen Maastrichtban volt alkalmam eltölteni néhány hetet és a városi tanács fotósa elvitt mindazokra a helyszínekre, ahol a megbeszélések zajlottak, ahol a dokumentumokat aláírták. Azt hiszem, egész Európában nem találtak volna kedvezőbb települést öreg földrészünk új korszakának a megteremtésére mint éppen ez a város, ahol az ókori római építmények maradványaitól a legkorszerűbb kivitelezésű, de mégis a holland építészeti hagyományokat megőrző tartományi székhelyig úgy kavarog a tér és az idő, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Nemcsak a gótika, a barokk, a reneszánsz, a klasszicizmus, és más nagy művészeti áramlatok hagytak rajta kézjegyüket a városon, hanem maga az egész világtörténelem, kezdve a majdhogynem folyamatos németalföldi háborúzgatásoktól egészen a második világégésig, amelyekre a környéken olyan hatalmas katonatemetők figyelmeztetnek, ahol ezrével és tízezrével nyugszanak az amerikai, angol, francia és német áldozatok. Maga Maastricht volt az első holland város, amelyet a szövetségesek felszabadítottak és utána kezdődött meg az a kemény helyreállítási munka, amely a Dunához hasonló Maas folyó mindkét partján rövid idő alatt látványos eredményekhez vezetett.
A Városháza, amelyet az évszázadok során többször is módosítottak, tizenhetedik századi keltezésű és az ott dolgozó tisztviselők nagyon lelkesen mutatták meg nekem a tanácsterem korabeli székeit, asztalait, a faliszőnyegeket, mindazt amit megőriztek, nem dobtak ki a korszerű irodabútorok kedvéért, hanem csak a nem látható hátteret látták el elektronikával és a digitalizáció akkor már ott megjelent kellékeivel. Rám azonban a legnagyobb hatást mégis az tette, ahogyan közösen elsétáltunk egy olyan feljáróhoz és egy olyan irodába, amelyet a fiatalon lebénult és kerekes székbe szorult munkatársuknak építettek, illetve alakítottak át, oly módon, hogy épségben maradt bal kezével is tudjon dolgozni vagy éppen kávét főzni, hogyha úgy gondolja. Mifelénk utólag, európai sugallatra, sajnos nem egyszer csak formailag, tessék-lássék módra jelentek meg a hasonló kül- és belépítészeti szerkezetek, mint ahogyan két kezünkön sem tudnánk megszámolni, hogy az elmúlt három évtizedben hány ügyes, okos, ésszerű, emberközeli megoldást vettünk át Nyugat-Európából az élet legkülönbözőbb területein.
Manapság divat lett brüsszelezni, szidni ezért vagy azért az uniót és megfeledkezni mindarról, amit a későbbi csatlakozás a közép-kelet európai országoknak jelentett. Pedig – akár itt Romániában sem szabadna feledni, hogy honnan indultunk és történelmileg roppant rövid idő alatt hová jutottunk a falvak infrastrukturális változásaitól kezdve mondjuk a lakásaink, az öltözködésünk, az étkezési szokásaink átalakulásáig vagy éppen a világra való nyitottságig és a szabad utazásokig. Mindez harminc évvel ezelőtt ott kezdődött Maastricht-ban, és ha a folyamat nem is maradt mindig egyenletes, de az irány egyértelmű: Európa különböző fejlettségi szintű régiói egymáshoz közelednek. És ezt kell mindig szem előtt tartanunk, nem pedig a bolhákat elefántokká nagyítók politikai szövegein jajonganunk.