Vigyázó szemünket – a berlini „rendszerváltás” nyomán – immár illendőnek tűnik ismét Párizsra vetni. Mert ha nem is a világ, de Európa sorsa tényleg a közelgő franciaországi elnökválasztásokon dőlhet el. A francia és a nemzetközi sajtó már jó ideje attól retteg, hogy az – Angela Merkel-i „németországi változások” nyomán létrejött politikai űrt – az atomhalatomként is világtényezőnek tekinthető Franciaországnak kell betöltenie.
Ott pedig a dolgok jelenlegi állása szerint szinte bármi bekövetkezhet. Franciaországot Mitterand alatt a szocialisták kormányozták. Úgy, hogy a szociáldemokrata Mitterand az akkor még néppártnak számtó kommunistákkal szövetkezve került hatalomra. De határozottan elzárkózott a szakszervezetektől és az egyéb társadalmi mozgalmaktól. Az első látásra kockázatosnak látszó számítás bejött. De aztán rohamosan erodálódott… Ahogyan az Európában csaknem mindenütt: a görögöknél, az olaszoknál, sőt részben a németeknél is bekövetkezett. De ez nem a szocialista eszmék kudarcát jelentette, hanem az amerikai értelemben vett baloldal térhódítását. Az önmagukat hagyományosan konzervatívnak, nacionalistának, sőt kereszténydemokratának tekintő pártok és pártocskák is erősen balra tolódtak el. A politikai színtér összemosódott…
Így aztán a következő választást a sok vonatkozásban szélsőjobboldali Sarkozy (francia becenevén Sarko) vette át. Ő viszont a jobboldalt vitte csődbe. Ismét a szocialisták kerültek hatalomra, de ők is fokozatosan Le Pen lányának voltak kénytelenek átengedni a terepet. Marine azonban, mivel az apai örökség még mindig túl sok volt a (zömében baloldali) francia választóközönségnek, Macronnal szemben, aki mellett spontán nemzeti összefogás jött létre, a második fordulóban (szinte már csúfos) vereséget szenvedett.
Macron közel négy éves kormányzása, s a francia nacionalizmus migráció generálta felfutása őt is erodálta. A Le Pen leány – a közben Nemzeti Fontból Ressemblement Nationallá nemesedett – pártja élén egyértelmű befutóvá avanzsált.
A veszély láttán ismét beindult az újabb pártok és pártocskák szerveződése. Szinte minden korábbi politikai irányzat megpróbálja újraszervezni önmagát. Párizs polgármestere, a baloldali Anne Hidalgo is jelöltette önmagát. A baloldalnak, mely már sem nem szociáldemokrata, sem nem kommunista baloldali hanem 460 000 aláírással szentesített vadonatúj mozgalom, melyet egyebek közt Juliette Binoche formátumú értelmiségiek is hitelesítenek, egyfajta magyarországi típusú baloldali egységes előválasztásban látják a kiutat. Az előválasztásnak január 27. és 30. közt kellett lezajlania. Ettől azonban egyelőre – abban a hitben, hogy a második fordulóban amúgy is minden baloldali alakulat spontán módon összezár – a Hidalgonál is baloldalibb Jean-Luc Mélenchon és a zöld Yannick Jad elzárkózott.
Időközben azonban a Marine Le Pen által cserben hagyott szélsőjobb legszélsőségesebbjei is újraszervezték önmagukat. Eric Zemmour „Renaissance” nevű mozgalmában Le Pennek konkurense is támadt. Zemmourt azonban az amerikai Fox News-zel rokon francia tévéadóban elhangzott kisebbségellenes kijelentései miatt a bíróság jogerősen elítélte. A pártvezér ugyanis a kíséret nélküli fiatalkorú bevándorlókat minősített „tolvajoknak”, „gyilkosoknak”, „erőszaktevőknek”.
Csak egy igazi jövendőmondó tudná megjósolni, hogy ez a ítélet kinek használ? Nem zárható ki, hogy a mind bevándorlásellenesebb közvélemény szemében Zemmour ázsióját növeli, s ezzel a jobboldalt osztja meg, vagy éppen ellenkezőleg, Zemmour választóit „jobb híján” a Le Pen- leány táborába tereli vissza.
Ezzel azonban a jobb oldal számára az jön össze, amit a Binoche által is képviselt baloldali mozgalom a baloldal számára szeretett volna összehozni: az egységet.
Így aztán baloldalnak még nincs egységes arca (Macron ma már aligha tekinthető annak), a jobbnak – Marine személyében – máris van. Minden azon múlik, hogy a francia társadalom mélyrétegeiben egyre erőteljesebb bevándorlásellenességet a mainstream sajtó mennyire lesz képes kordában tartani?
Ami már e pillanatban máris biztosra vehető, az az, hogy korántsem babra megy a játék.