Most Palit emeljük ki, mert az ő karikatúrái ürügyén állt össze két díszes kötet, de a történetben ugyanolyan fontos szereppel bír Józsi, Zsiga és Attila. Azaz Léphaft Pál karikaturista, a Magyar Szó napilap nyugalmazott szerkesztője és Klemm József, a Vajdasági Rádió és Televízió társaság vezérigazgató-helyettese Újvidékről, illetve Karácsonyi Zsigmond és Ambrus Attila, a marosvásárhelyi Népújság napilap, illetve a Brassóban megjelenő Brassói Lapok főszerkesztője. Az ő véletlenszerű, de talán sorsszerű magyarországi találkozásuk nyomán jött létre az ismeretség köztük, általuk pedig a vajdasági és a hazai magyar újságírószervezetek, azok tagsága között. Az intézményi kapcsolatokból közös programok nőttek ki, részt vettünk egymás rendezvényein, együtt dolgoztunk pár riporttáborban Erdélyben és a Vajdaságban, s a szakmai kapcsolatok mély és igaz baráti kapcsolatokká nemesedtek.

Hogy miért? Ki tudja? Magam sem tudom, de annyit tapasztaltam, hogy talán a vajdasági kollégák között vannak a legnagyobb arányban azok, akikkel talál a szó. Lehet az azonos sorshelyzet az oka? Talán. De akkor miért nem passzol minden annyira teszem azt a felvidékiekkel? Bár Paliék – s immár maradjunk emellett az egyszerűség kedvéért – karizmatikus, befogadó és elfogadó egyénisége révén sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni a Kárpát-medence valamennyi magyar újságíró szervezetével, annak tagjaival: tudunk egymásról, időnként találkozunk, megbeszéljük közös dolgainkat, jól érezzük magunkat egymás társaságában.

A karikatúra igényes sajtóműfaj, kevesen tudják profi szinten művelni. De Pali a legjobbak egyike. Képi megfogalmazásai azon túl, hogy megmosolyogtatnak, még ha az a mosoly időnként torz vigyorrá fagy arcunkon, elgondolkodtatnak, s ez a legfőbb erényük. Ráadásul nem kötődnek szigorúan a Vajdasághoz, az ottani történésekhez, hanem mindenhol érvényesek, értelmezhetőek. Ezért szerepel társzerzőként több Erdélyben megjelent kiadványban is vagy illusztrátorként, vagy illusztrátorként és könyvtervezőként – ezzel kapcsolatban Ambrus Attilával vannak jó tapasztalataink –, vagy különböző kiadványok amolyan kötőanyagaként. Mint például a Gúnyhatár című kötet esetében. Ebben felcseréltük a szerepeket, nem a rajz illusztrálja a szöveget, hanem a szövegekkel próbáltuk kisebb-nagyobb sikerrel illusztrálni a rajzokat – ha szabad ilyet mondani. Ismétlem: nem magyarázni, hanem illusztrálni. Mert ebben az összefüggésben a karikatúra is olyan, mint a vicc: ha magyarázni kell, megette a fene.

Aztán jött a második kötet, a Múltból jövendőt, amely szellemében a Gúnyhatár folytatása, ugyanis a magyar glóbuszon élő tollforgatókat integrálja ez is, s a kötőanyag ezúttal is Pali, a remekbe szabott, rendkívül sikerült könyvborítójával.

Mindenütt jó, de a legjobb otthon – idézgetjük a már-már közhelyes mondást, de mint e két kötet is bizonyítja, mi, magyar nyelven író publicisták sok helyen vagyunk otthon: elsősorban szülőhelyünkön, a Paliék által lakott utódállamokban, a Kárpát-medencében, újabban az anyaországban is van némi otthonosság-érzetünk, de otthonossá tudjuk tenni környezetünket Kanadában vagy a Hawaii-szigeteken is.

S ha valaki azt hinné, hogy a Monarchia iránti nosztalgia, múltsiratás lengi be ezeket a köteteket, téved. A kötetek optimizmussal telítettek.

És áldjuk közben a jószerencsénket, hogy összehozott minket Palival, Pali meg önmagunkkal.

* A Gúnyhatár és a Múltból jövendőt című kötetek a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete gondozásában jelentek meg.