Bácsinak szólított a kedves nővér, mikor oltásra jelentkezve adataimat vette fel. Ezt hallva kinyílt a bicska a zsebemben, ugyanis ránézésre hasonló korúak lehettünk. S nem azzal akadt bajom elsősorban, hogy idősnek néz egy maga sem túl fiatal nő, hanem a megszólítás módja – ami sajnos nagyon eluralkodott mifelénk is. A bácsi és néni megszólítás általános lett az idősekkel, vagy idősebbeknek tűnőkkel való beszélgetés során, mint ahogy a pedagógusok egy része is nemes egyszerűséggel apukának vagy anyukának – netán kedves apukának vagy kedves anyukának – szólítja tanítványai szüleit. Számomra, s bizonyára még sokak számára sértő ez a megszólítás. Nem tudom, miért fáj a közönségszolgálattal foglalkozó hivatalnok, az ápoló vagy az orvos, a dada vagy a tanítónő szája, ha azt kell kiejtenie, hogy „asszonyom”, „uram”, „tanárnő”, „mérnök úr”, vagy esetleg családnevén szólítaná beszélgetőtársát. S nem érzékelik, hogy ez a megszólítás mennyire megalázó. Főleg kiszolgáltatott helyzetben, például kórházban. Soha nem felejtem el egyik kedves ismerősöm szavait, mikor meglátogattam a kórházban, tudva, hogy már csak napjai vannak hátra. Nem a betegségét, az elmúlást fájlalta, azzal gyógyszerészként már rég elszámolt. Az esett neki rosszul, hogy az egészségügyben nagy odaadással eltöltött több évtizedes munkája után az ápolók, a nővérek egyszerűen lenénizték, a minimális tiszteletet sem adva meg ez által nem a volt kollégának, hanem a betegnek. A kiszolgáltatott, minden bajjal küzdő beteggel. Ha nevén szólították volna, személyesebb, tisztelettudóbb lett volna a megszólítás. Miért nem lehet tisztázni már első találkozáskor, hogyan szólítsák meg egymást? Apróságnak tűnik, de bizonyára annak a betegnek az utolsó napjai is elviselhetőbbek lettek volna, nem érezte volna kiszolgáltatottságában megalázottnak is magát.
Ugyanígy a pedagógus is szólíthatja nyugodtan családnevén, vagy mestersége, netán titulusa említésével a szülőt, s majd a bizalmi viszony kialakulása után át lehet térni akár a tegezős formára is, de mindenképpen kerülve az „apuka”, vagy „anyuka” megszólítást.
De ugyanígy zavar az is, amikor a boltban a kuncsaft az elárusítót, főként ha az fiatal nő, letegezi, vagy netán épp az elárusító tegezi a vásárlót. Az egyneműsítő „szia” összemos mindent.
Falun még ma is az emberek többsége köszön egymásnak, a fiatalok előre köszönnek az idősebbeknek. Mert azt úgy illik. Városon ez a szokás kiveszőben, csak az ismerősöket köszöntjük, s azok köre is egyre szűkebb. A szomszédok néhol csak arcról ismerik egymást, még csak nem is köszönnek egymásnak, nehogy tolakodónak, mások intim szféráját megsértőnek tekintsék őket.
S lassan már köszönni sem tudunk még annak sem, akit ismerünk. Mert nem tudjuk, hogyan szólítsuk meg. S elfeledjük a családtagok megnevezését és megszólítását is, nem tudjuk, hogy a nővér lánytestvért jelent, az idősebb nővérnek a néném, a fiatalabbnak a húgom megszólítás dukál, mint ahogy a fivér jelentése is fiútestvér, az idősebbiket bátyámnak, a fiatalabbat pedig öcsémnek illik szólítani.
De a bácsi megszólítás nem mindig sértő. Néhai nagyon idős és számomra nagyon kedves ismerősünk is bácsinak szólított, holott apám is lehetett volna. Az ő szájából azonban ez nem hangzott sértésnek, hanem az őszinte tisztelet jele volt. Ő, meg az a falusi közeg, amelyben ő élt ezzel fejezte ki a tiszteletet, a bácsi vagy néni megszólítás kijárt tőle mindenkinek, akit ő arra érdemesnek tartott. Kölcsönösen bácsiztuk egymást.
Dolgom végeztével az engem bácsizó nővért néninek szólítottam. Szemén látszott, hogy nem érti…