A kormány hosszasan kereste a forrásokat a megígért nyugdíjemelésre. A sok évtizednyi munkával kiérdemelt juttatást azonban így is csak számszerűen sikerült növelni, valójában a nyugdíjasok 2022 januárjában ténylegesen kevesebb pénzből tengethetik napjaikat, mint egy évvel korábban.
A hibás ezért az elszabadult infláció. Melynek réme világszerte vetül rá a társadalmakra.
„Az inflációt rákos burjánzáshoz szokták hasonlítani: ha egyszer beindul és terjedni kezd, egyre veszélyesebbé válik. Valahol itt tartunk ma. Az inflációs tumor már növekszik, de még nem terjedt át az egész gazdaságra” – olvassuk Henry Olsen vészjósló elemzését a Washington Postban.
A világ jegybankárainak egy része az infláció emelkedését előszeretettel magyarázzák a koronavírus utáni újranyitással, mondván, hogy a kínálat nem tudja követni a hirtelen megnövekedett keresletet. Azt remélik, hogy a szállítási útvonalak helyreállásával és a gyártás felfutásával majd fékeződik az árak növekedése.
Henry Olsen szerint illúzió azt hinni, hogy az áremelkedés magától lelassul. Sőt, úgy gondolja, hogy a jegybankok önmagukban nem is képesek megfékezni az inflációt. A kötvényvásárlások visszafogásával és a kamatemeléssel persze befolyásolhatják az árakat, ám mindez keveset ér, ha közben a kormányok egyre többet költenek. Például 40 éve gyártott harcigépekre költi a pénzt. Bukarest – a világ más kormányaihoz hasonlóan – emeli a minimálbért és a családtámogatások összegét, ami könnyen ár-bér spirál kialakulásához vezethet. A növekvő keresletet a gazdaság a képzett munkaerő végessége – a kivándorlás – miatt nem tudja követni.
Mások szerint az infláció okai ennél is mélyebbek. Matt Stoller pénzügyi tanácsadó a monopolhelyzetben lévő nagyvállalatokat okolja az elszabaduló inflációért. Mint Góliát – a monopóliumok és a demokrácia százéves küzdelme című könyvében részletesen kifejti, a nagyvállalatok kíméletlen árversennyel kiszorítják a konkurenciát, a termelés visszafogásával mesterséges hiányt generálnak, hogy aztán árat emelhessenek. Mindebből Stoller arra következtet, hogy az infláció elleni harc csak a nagyvállalati monopóliumhelyzetek felszámolásával lehetne sikeres.
Thomas Fuster, a Neue Zürcher Zeitung gazdasági elemzője egyenesen azt állítja, hogy nem önmagában a pénzmennyiség növekedése, hanem a megtakarítások egyenlőtlen megoszlása generál inflációs nyomást. A társadalmak elöregedése és az egyenlőtlenség növekedése a megtakarítási hajlandóság növekedésével jár: az idősebbek és a magasabb jövedelműek bevételeik alacsonyabb hányadát költik el és többet fektetnek be, ami egyrészt nyomás alá helyezi a kamatokat, másrészt felhajtja az ingatlanok árát. Az infláció megfékezéséhez ezért csökkenteni kellene az egyenlőtlenséget. De hogyan, amikor a kapitalizmus hajtóereje ma a tőkekoncentráció?
Okosabban kéne élni, azt hiszem.