Azt hiszem, már egyre kevesebben vagyunk, de én még mindig nem tudok kigyógyulni abból az újságírói szokásomból, hogy bármiféle magyarázatok, kommentárok, visszhangok helyett próbáljam megkeresni az elsődleges forrást, és így tettem a legutóbbi, marosszentgyörgyi RMDSZ kongresszus alapdokumentumával is, a Szívügyünk a család, nem túlságosan eredeti című cselekvési tervvel.
Még szerencse, hogy a logóban, mottóban – mindegy, hogyan nevezzük – ott van egy V betű is, amelyet könnyen át lehetett alakítani vizuális és könnyed kommunikációs korunkhoz méltó szívecskévé, amelynek üzenetét az is megérti, aki manapság csak emotikonokat, azaz digitális jeleket olvas a közösségi oldalakon.
No, de a szívecske mögött ott van azért huszonöt olyan oldal, amely bevezető gondolatok után a nemzetpolitikáról, a családról és a gazdaságról osztja meg a szervezet tennivalóit a 2021-2024 közötti években. Időbeli korlátok miatt most csupán két mondattal szeretnék foglalkozni.
“Céljaink 1989 óta részleteiben árnyalódtak, de lényegét tekintve nem változtak: meg kell teremtenünk az önálló erdélyi magyar társadalmat.” Ezek a nemzetpolitikai rész bevezető szavai és nyugodtan elmondható, hogy megegyeznek mindazokkal a törekvésekkel, amelyeket az első világháború után az erdélyi magyarság szellemi és politikai vezetői a zászlójukra tűztek.
1989 után pedig még erőteljesebbé vált néhány irányvonal, amelyek ezt az önállóságot körvonalazzák: saját oktatási és kulturális intézményrendszer kialakítása, erőteljes önkormányzatiság, civil szervezetek egyre bővülő hálózata és az egyéni jogok mellett a közösségi jogok gyarapítása, hogy az erdélyi magyarság önállóan, egyenrangú közösségként tudjon bekapcsolódni a romániai életbe és a magyar nemzeti létébe.
De mindemellett szükséges még valami, amiről kevésbé esik szó, ez pedig nem más, mint a versenyképesség. Ha úgy tetszik, a hagyományok megőrzésének a felkarolása mellett a modernitásra, a mai világra való jóval nagyobb figyelem. A nemzeti bezárkozásra és az elszigeteltségre való törekvés helyett a nyitottság, nem az ál-, hanem a valódi értékekre való ráfigyelés, hiszen hiába vagyunk magunk között a legszebbek és a legjobbak, ha a világ, vagy éppen a többség, a román szomszédság, menetközben ellépeget mellettünk.
Már pedig aki nyitott szemmel jár az országban, az jól látja, hogy Romániának immár szép számmal akadnak olyan térségei, amelyek sok-sok tekintetben alaposan megelőzték például a Székelyföldet. És még csak nem is általában a beruházásokról, a gazdaságról, vagy annak számunkra fontos ágazatáról, a turizmusról beszélek, hanem város- és faluképekről, helyi közlekedési infrastruktúráról, európai hírű rendezvényszervezésekről, a változatos, mozgalmas életvitel lehetőségeiről és így tovább.
Persze, mondhatni azt is, hogy éppen most, a világjárvány közülményei között minderről tűnődni nem éppen időszerű. Csakhogy itt van ez a második mondat a cselekvési tervből, amelynek olvastán ugyancsak ingattam a fejem: „Helytálltunk a járvány alatt, bizonyítottuk erőnket, összefogtunk, túl vagyunk a nehezén, most a gazdaság és a közösségi élet újraindulására kell figyelnünk.”
Helytálltunk a járvány alatt?
Túl vagyunk a nehezén?
Igen, helyt álltak az egészségügyiek, a pedagógusok és többen mások. De hogyha közösségi szempontok alapján helyt álltunk volna, akkor Hargita és Kovászna megye nem lenne az utolsók között a beoltottsági statisztikákban, sok-sok kistérségével és településével egyetemben. Akkor a kormányzati szerepvállalására, az önkormányzati képviselőinek számára és egyházi kapcsolataira is oly büszke RMDSZ-nek már régóta oda kellett volna figyelnie, hogy a falvakban ne oltásellenes szövegek hangozzanak el a szószékekről, hogy majd mindenütt oltásbarát közhangulat alakuljon ki, hogy újabb meg újabb oltási lehetőségeket hozzanak létre mindenütt, ahol az erdélyi magyar közösség tagjai élnek és dolgoznak.
Nem, még korántsem vagyunk túl a nehezén. És – akárhogyan is dobogjon az a szívecske a cselekvési terv címében – még a családok sem.