Immár életének a 90. esztendején is túl jutott Pálffy Árpád szobrászművészről, keramikusról két éve készítettem egy nagyobb terjedelmű monográfiát, amelyet még a vírusjárvány kirobbanása előtt sikerült be is mutatnunk.
Az udvarhelyi származású, de tevékenységét jórészt Csíkban kibontakoztató művészt 1993-ban, a régizene fesztiválok jelképes muzsikus alakját megrajzoló Mérey András grafikussal együtt megkérték, hogy fessék meg Kalotaszentkirály felújított református templomának a mennyezetkazettáit. Rá egy esztendőre, Ady Endre A Kalota partján című verse megjelenésének 80. évfordulójára ugyancsak Pálffy Árpád készítette el a költő bronz domborművét.
Így nem véletlen, hogy a kézirat szerkesztése közben többször is jártam Kalotaszentkirályon, fotókat készítettem és felkerestem Erdély egyik ugyancsak látványosan fejlődő mintafalujának majd minden zegét-zugát.
És ott, a Kalota partján fedeztem fel egy egész sor olyan falunévtáblát, amelyek többek között így hangzottak: Porrogszentkirály, Szentistvánbaksa, Szentkirályszabadja, Királyfiakarcsa, Vágkirályfa, Gyöngyöshermányszentkirály, Csíkszentkirály és így tovább.
Nem kellett valamiféle sherlock holmes-i nyomozóképesség ahhoz, hogy rájöjjek: itt minden bizonnyal a Kárpát-medence Szent István nevéről elnevezett falvainak állítottak egy-egy elültetett és utána is szépen gondozott csemetével emléket.
A magyarság körében ugyanis meglehetősen gyakori a királyokkal és szentekkel kapcsolatos település-névadás, amelyeket olykor kiegészítenek a térség jellegzetes folyójának, hegyének vagy más földrajzi alakzatának a megnevezésével.
És ilyenkor, amikor az állam- és egyházalapító királyra emlékszünk, talán jó lenne néhány olyan tudományos konferenciát is szervezni, amelyen néprajzosok, egyháztudósok, történészek, társadalomkutatók és mások felmérik először kisebb majd nagyobb térségekben, hogy hány falu, utca, templom, hány egyesület, csoport és ki tudja még milyen alakzat viseli a Szent István nevét, illetve az évszázadok során milyen műalkotások készültek templomokban, utcákon, tereken emlékének a megörökítésére, és azok hová, milyen művészeti kategóriákba sorolhatók.
Lehet, hogy részben már megnyitott kapukat döngetek, de azt hiszem, hihetetlenül nagy számok jönnének ki, és előtérbe kerülnének mindazok a vonatkozások, amelyek utalnak arra, hogy a történelem és különböző rendszerváltások folyamán az életnek és az életműnek, az örökségnek milyen vonatkozásai váltak uralkodóvá.
Annyi bizonyos, hogy a második világháború után már Magyarországon is szerették volna megszüntetni az ünnep egyházi és nemzeti jellegét, megváltoztatva mindenekelőtt annak a tartalmát. Először az aratóbálokkal, aratási felvonulással megtartott új kenyér ünnepének nevezték, majd azután az új, szovjet mintájú alkotmány hatályba lépésével hozták kapcsolatba.
Az új kenyér gondolata a rendszerváltás után jó néhány esztendőre visszatért, és újabb jelképekkel gazdagodott. Manapság a Kárpát-medence különböző térségeiben megtermelt búza összeöntésével a magyarság egységére figyelmeztetnek, még akkor is, ha a megemlékezés tárgya az újabb, globális folyamatokkal Közép- és Kelet-Európában is egyre inkább háttérbe szorul és immár nem a fehér, hanem a mindenféle más pékáru a divat. Változnak az idők, de az emlékezet Erdélyben és Székelyföldön is, sok-sok rendezvénnyel, az ünnep hagyományos jellegét őrzi.