Nehezebb ma – a koronavírus-járvány idején – gyermeknek lenni, mint az azt megelőző időszakban, vagy könnyebb? Lévén, hogy mindenkinek nehezebb a hol szigorodó, hol enyhülő korlátozások miatt, így a gyermekeknek sem könnyű.
Talán a járvány idején az apróbbja annak örvendett, mikor apuka is, anyuka is otthonról dolgozott, netán a testvér vagy testvérek ugyancsak otthon koptatták az iskola padjait. Bizonyára örvendtek annak, hogy együtt van mindenki, még akkor is, ha ez a folyamatos együttlét, s az együttlét során is elvárt és számon kért munkahelyi, iskolai teljesítmény bizony gondot okozott sokaknak. De nem örvendett a bezártságnak, az otthoni tanulásnak az online oktatásban résztvevő gyermek, akinek szülei továbbra is kénytelenek voltak bejárni a munkahelyükre, s nem volt kéznél nagymama–nagytata, aki vállalta volna a felügyeletet.
Más, kényszerű otthontartózkodásra kényszerült gyermeknek nem kis gondot okozott az online oktatáson való részvétel, ugyanis túl az eszközhiányon meg a térerő-lefödöttségen a szülői közönnyel is meg kellett küzdjenek: pedagógusok számoltak be élményeikről, miszerint az online óráról kikérezkedett a gyermek, mert fát kellett vágnia vagy a jószágokat kellett ellátnia. Mindezt azzal, hogy „ha már úgyis itthon vagy…”.
Mindezek azonban eltörpülnek a külföldön dolgozó szülők itthon maradt gyermekeinek gondjai mellett. Nem találtam friss adatokat arról, hogy hány gyermek van a megyében, akinek egyik vagy mindkét szülője külföldön tartózkodik, tény, hogy a 330 ezres lélekszámú Hargita megyében nagyjából 69 ezer kiskorú él, s ebből mintegy 1500-ra becsülik a külföldön munkát vállaló szülők itthon hagyott gyermekeinek számát. Azaz száz gyermekből kettő gyakorlatilag szülő nélkül nő fel. A hazaküldött pénz, a nagyszülői felügyelet nem helyettesíti az együttlétet, a naponta megtapasztalt szeretetet, a jelenlétet, a példamutatást és példakövetést. Az itthon maradt/hagyott gyermekek közel tíz százaléka a szociális ellátórendszer gondozásába kerül. A szóban forgó másfélezer gyermek kétharmadának egyik szülője dolgozik kint, négyszáz körüli azoknak a gyermekeknek a száma, akinek mindkét szülője távol van, s száz körüli a gyermekvédelmi rendszerbe került gyermekek száma.
A szakemberek azonban attól tartanak, hogy magasabb a rokonok felügyeletére bízott vagy a magukra maradt gyermekek száma, ugyanis sokan elmulasztják bejelenteni, hogy külföldön vállaltak munkát, és a gyermeket, gyermekeket a nagyszülőkre vagy rokonokra bízták. Gyakran az iskolában is csak később derül ki egyik vagy másik gyermekről, hogy magára hagyták. S ez általában akkor derül ki, ha gond van a gyermekkel. Olyan gond, amit a családban a szülők könnyűszerrel megoldottak volna, de a gyermek nem birkózott meg vele.
Nos, ezeknek a gyermekeknek nyilván nem könnyű. Gyermekkoruk nem felhőtlen, mint kortársaik többségének, ugyanis idejekorán arra kényszerülnek, hogy önállóvá váljanak, gondoskodjanak saját magukról. Sokuknak sikerül ez, de nagy árat fizetnek érte: túl hamar eltelik számukra a gyermekkor, túl hamar felnőtté válnak.
A járvány, akárcsak a gazdasági kényszer vagy a társadalmi divat – vagy mindhárom együttesen – kíméletlenül rányomja a bélyegét a gyermekkorra, a gyermeki létre. Talán arra jó a mai nap, a nemzetközi gyermeknap, hogy felhívja a figyelmet a társadalom egynegyedének mindennapi kihívásaira, gondjaira – arra, hogy a gyermekeknek is megoldásra váró gondjaik vannak, s e gondok megoldása a mi felelősségünk, a felnőtteké.
S ha már hivatalos munkaszüneti nap a mai, élvezzük gyermekeinkkel az együttlétet, éreztessük velük, hogy számunkra ők a legfontosabbak.