Olykor meglepődünk különböző dolgokon. Például azon, hogy hó van… a havason. Havas szavunkat gyakrabban melléknévként használjuk, holott főnévként akár naponta is felidézhetnénk mi, a Székelyföldön élők: csak körül kell néznünk, s körbe mindenhol havast látunk. A szó jelentését nem kell különösképpen magyarázni: a havas – az Értelmező szótár meghatározása szerint – Magas hegyet vagy hegységet jelent, „amelynek csúcsán vagy szakadékjaiban gyakran még nyáron is hó van”. A havasokon jelentése: ilyen hegyek között, ilyen hegységben. Tájszóként a havas jelentheti a „Hegyek között nagy magasságban fekvő hegyi legelő”-t is. Hogy miért jutott mindez eszembe? Mert olvasom a mai sajtóban a hegyimentők figyelmeztető felhívását, miszerint „A hegyekben még tél van, ne induljunk útnak felkészületlenül”.
A híradás szerint december közepétől április közepéig közel 300 alkalommal riasztották a Hargita Megyei Hegyi- és Barlangimentő szolgálat munkatársait. Az esetek többsége a sípályákon következtek be, ahol leginkább csonttörések, zúzódások miatt volt szükség a hegyimentők beavatkozására. De öt esetben halálos kimenetelű volt a baleset. A Hargita Megyei Hegyi- és Barlangimentő szolgálat vezetője, Fekete Örs beszámolt a minden tavasszal visszatérő problémáról: az idő felmelegedésével egyidőben a túrázók egyre bátrabbak lesznek, és nem veszik figyelembe, hogy a hegyek még ilyenkor is okozhatnak meglepetéseket. Például azzal, hogy a havason… hó van. A hegyimentő szerint „nem szabad elfelejteni, hogy a magasban még most is tél van, ezért felszerelés nélkül elindulni életveszélyes”. „Ne hagyjuk, hogy a jobb idő fokozza a felelőtlenséget, ha elindulunk, készüljünk fel minden eshetőségre! – hangsúlyozta. Tehát bár nagyjából majd mindenhol véget ért a síszezon, a hegyimentők munkája sem lett kevesebb, csupán a jellege változott: most nem a sízők biztonsága kerül az előtérbe, hanem a túrázóké: a szakemberek bejárják a turistaútvonalakat, ellenőrzik, s szükség esetén helyreállítják a megrongálódott turistajelzéseket, felkeresik a hegyi menedékeket és a hegyimentő bázisokat. Hargita megyében egyébként 24 hegyi menedék és négy hegyimentőbázis található, idén további három menedékházat és két hegyimentő bázist szeretnének emelni. Tehát a tavaszi ellenőrzési munka megkezdődött, bár még mindig csak a hóhatárig tudnak menni a szakemberek, s ezt ajánlják a turistáknak is.
Emlékszem egy, valamikor a nyolcvanas évek elején történt esetre, tizenegyedikes lehettem. Osztálykiránduláson voltunk Brassóban, s természetesen kivittek a Pojánára is. Nekünk, kisvárosi csemetéknek, újdonság volt a drótkötélpályás felvonó, ugyanis liftet is legközelebb csak Marosvásárhely vagy Csíkszereda toronyházaiban láthattunk. Május vége volt, jó meleg időjárás, hétágra sütött a nap a Pojánán, mi meg lenge öltözetben, jómagam ráadásul szandálban, megrohamoztuk a felvonót, s nagy volt a meglepetés, mikor szandálos, papucsos lábunk térdig süllyed a hóban, amint a Keresztény-havason kiszálltunk a libegő alkalmatosságból. Az vigasztalt csupán, hogy nem én vagyok az egyedüli eltévedt ember a liftező társaságban, aki nyári szerelésben vágott neki a havasnak. De ez sovány vigasznak bizonyult… Tehát ne lepődjünk meg, hogy a várva várt tavasz csak később köszönt be a havason. S ha a magasba kívánkozunk, akkor bizony ne hanyagoljuk a téli felszerelést, sálat-sapkát-kesztyűt, még akkor sem, ha a havasról leereszkedve rövidujjú pólóra, rövidnadrágra cseréljük a meleg ruhát.
Ugye, a hegy nem alkalmazkodik hozzánk – pedig sokan elvárnánk ezt! – hanem mi kell hozzá alkalmazkodnunk.