Középiskolás éveimben nem csak nekem (a kommunista származéknak) volt kedvenc olvasmányom Robert Merle Moncada című, akkortájt világhírű, s a keleti blokkban is olvasható regénye, de nemzedékünk sepsiszentgyörgyi vezéralakjának, a nemrégen elhunyt Bogdán Lászlónak szerkesztőségi íróasztala fölött is Fidel kanonizált képe függött, s gyakorta trikóján is Fidel egykori miniszterének, a bolíviai őserdők gerillájaként „hősi halált halt” Che Guevarának szintén kultikus portréja volt látható.
A mai fiatalok feltehetőleg sem Fidelről, sem legendás miniszteréről nem tudnak immár semmit. A Moncadát sem igen olvassa már senki. Én is rezignált közömbösséggel vettem tudomásul a hírt, hogy a napokban visszalépett a Kubai Kommunista Párt éléről az öcs, Raúl Castro is. Szinte már a kubai forradalom 1959-es sikerének, azaz Fidel Castro hatalomra jutásának 62. évfordulóján. (Fidel – betegsége miatt – még 2006-ban visszavonult, majd 2016-ban el is hunyt.) Hogy ki lesz az utód, még nem tudni. Bennfentesek Diaz Canel nevét emlegetik. Ez a név azonban nem mond már semmit. Őt már nem övezi a Castro-testvérek regénybe illő legendája.
Fidel jogi tanulmányai végeztével 1953-ban hozta létre a Moviemento nevezetű földalatti mozgalmat, s a mozgalom 150 – végsőkig elkeseredett – tagja vakmerő kísérletet tett a Batista-hatalom jelképének tekintett Moncada nevű katonai laktanya megostromlására. (Erről szól Merle riportregénye.) A rosszul szervezett és tapasztalatlan ifjak által végrehajtott támadás elbukott, de megingatta a Batista-rezsim megdönthetetlenségének mítoszát. A támadók egyharmada elpusztult, a foglyokat kivégezték, a menekültek bujdosásba kényszerültek. Maga Castro bíróság elé került, de bár a pert Batista elrettentésnek szánta, a nagy nemzetközi nyilvánosság nyomására Castro szabadon védekezhetett és rádióinterjúkban fejthette ki nézeteit. A valóban hallatlan bátorság, hogy az Amerikai Egyesült Államok közvetlen szomszédságágában, az amerikaiak által masszívan támogatott Batista rettegett diktatúrája ellen valaki lázadni merjen, Fidelből legendás hőst csinált, akinek aztán valóban sikerült a lehetetlen. Hat évvel később győzelemre vitte kommunista forradalmát.
Az amerikaiak által szervezett, Kuba „felszabadítását” célul kitűző – főként kubai emigránsokra alapozott – katonai kísérlet kudarcba fulladt. Az amerikaiak ezt követően letettek az újabb katonai kísérletekről, melyek csak a Szovjetunió malmára hajthatták volna a vizet, s főként – miután a Szovjetunió megkísérelt atomrakétákat telepíteni a szigetországba (lásd az 1962-es kubai rakétaválságot!) – kénytelen-kelletlen elfogadták a tényeket.
A Goncourt-díjas Robert Merle riportregénye imponáló emléket állított a Moncada ostromának. Ez a regény lett környezetem baloldali érzelmű tagjainak kedvenc olvasmánya. Annál is inkább, mert Fidel Castro tényleg csodaszámba menő történelmi teljesítménye a mi diktatúraellenes érzelmeinkkel is tökéltesen egybevágott. Úgy lehetett tiltakozni Ceaușescu rendszere ellen, és mégis ragaszkodni a forradalmi romantikához, hogy az semmi módon nem válhatott kifogásolhatóvá. (Ámbár Bogdánnak a Megyei Tükörtől való eltávolításába – egy újságíró akkortájt státusz szerint pártaktivistának számított – a Fidel és Che iránti leplezetlen rajongás is belejátszhatott. Feltehetőleg a Securitatenak is szemet szúrt. Nekik már bizonyosan nem a halált megvetően bátor Fidel volt a mintaképük, hanem az – ’56-os forradalom után már nyíltan vállalható – nacionalista eszméivel hatalomra jutott elvtelen és sunyi Conducator.)
Később természetesen az is kiderült, hogy a kezdetben kétségtelenül tiszta szándékoktól vezetett Fidel Castro sem kerülhette el a kommunista vezetők sorsát. Az örökös veszélyeztetettségérzet (az amerikaiak a katonai kudarc után több rendben is merényletet kíséreltek meg ellene), valamint a kubai gazdaságnak a szovjet támogatás ellenére is feltartóztathatatlan hanyatlása, az életszínvonal ezzel arányos romlása, s következésként a népszerűség elvesztésétől és az esetleges árulóktól való félelem őt is kíméletlen diktátorrá merevítette.
A rövid időre megvalósíthatónak tűnő reálutópia azonban nemzedékem számos tagjában keserű nosztalgiát hagyott hátra. Az újra és újra hamisnak bizonyult szép új világok örök nosztalgiáját. (Bogdán egy idő után már nem tartozott közéjük, nagyrészt a csalódáson való felülemelkedésben gyökerezett verseinek és prózájának játékosan keserű iróniája is.)
S ahogy a BlackLivesMatter mozgalom, a gender-elmélet vagy a politikai korrektség nálunk is szaporodó híveinek lelkesedését látom, hasonló csalódásokban továbbra sem lesz hiány. A kommunizmus egy idő után mindenben ellentmondott a józan észnek. Ezek a törekvések máris ellentmondanak, de ennek ellenére nem csak Nyugaton, de bizonyos körökben minálunk is feltartóztathatatlanul hódítanak. Talán ez az, amit haladásnak nevezhetünk?
Sajnos, egy diktatúrát viszonylag hamar össze lehet grundolni, de megszabadulni csak hosszas kiábrándulások, megaláztatások és retorziók nyomán lehet tőle. Kubában is csupán a Castro-dinasztia (micsoda paradoxon) lépett le a színről. Az „antiimperialista szellemtől áthatott fiatalabb generáció tagjai” maradtak. Ahogyan az imperializmus is, mely ellen Castro egykor lázadt. S az utóbbi is – lám! – Castro egykor angyalian tiszta eszméinek szobatiszta paródiáit: a politikai korrektséget és a gondolatrendőrség önkéntesen szerveződő változatait látszik hadrendbe állítani.
Minden esély megvan rá, hogy Szilágyi Domokost parafrazálva unokáink is elmondhassák majd akkurát, „hogy fejlődtünk, de akkorát”.