Minap került a kezembe Banner Zoltán legújabb kötete. A Magyar Napló és a Mentor Könyvek közös gondozásában jelent meg. Címe sokatmondó: A cédrusfa hatalma. Alcíme elgondolkodtató: Az én művészeti akadémiám. Beleolvasva, majd elolvasva megállapíthattam, hogy nehéz olvasmány. Az olvasmány nehézségét nem stílusa adja, mert az könnyed, olvasmányos, még csak nem is tartalma – ami érdekfeszítő, mint egy kalandregény –, hanem mondanivalójának súlya.

A címválasztásra – bár a művészetek iránt fogékony olvasó számára egyértelmű az asszociáció – maga a szerző adott magyarázatot a Magyar Nemzet újságírójának kérdéseire válaszolva: „A könyv címének ihletője Csontváry Kosztka Tivadar csodálatos, cédrusfát és körtáncot ábrázoló festménye”, ugyanis „átvitt értelemben ő egész életében a szimbolikus, erőt, állhatatosságot is jelképező cédrusfa körül táncolt, hiszen Erdély művészettörténetén keresztül az egyetemes magyar művészettörténetet is szolgálta”.

Erdély nagyhatalom a kultúra terén az emlékiratok tekintetében is – mint utal rá könyvében Banner Zoltán –, s bár önéletrajzi indíttatású a könyv, így a szerző főszereplője, személye mégsem tolakodik előtérbe, csupán a láttatás eszközének szerepét tölti be.

Azt már Barabás Miklóstól tudjuk, hogy a valóság adott, a valóság ábrázolása azonban az ábrázoló – a művész – habitusának, kultúrájának, vérmérsékletének, világlátásának kérdése. A valóság ábrázolásának percepciója pedig egy harmadik dimenzió, ez pedig a művészetet befogadó közönség habitusának, kultúrájának, vérmérsékletének, világlátásának függvénye.

Banner Zoltán a percepciót, a művek befogadását segítette hosszú, izgalmas és eredményes művészeti írói pályafutása során. Mint írja könyvében, „Nem annyira tájékoztató, mai kifejezéssel élve kommunikációs, hanem beavató, »térítő« tevékenységnek fogtam fel a művészeti írás műfajait”. Megjegyzi: „Korai felismerésként ragaszkodtam a művelt társadalomról vallott naiv rögeszmémhez, (…) ösztönszerűen jutottam el ahhoz a meggyőződéshez, hogy a kultúra, (…) jelesül a magyar kultúra több mint emberi minőség: a nemzeti lét és öröklét egyetlen esélye volt és marad.”

A szerző nem véletlenül adta kötetének Az én magyar művészeti akadémiám alcímet, ugyanis az ő akadémiája, tanulmányainak színhelye a kortárs művészek műterme volt, azokat barangolta az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végén történt hazulról haza való telepedéséig.

Sorra kereste fel a hagyományos művészeti központokat, és figyelemmel kísérte a művészkirajzások nyomán kialakult, létrejött alkotóközösségeket, banneri értelmezés szerinti iskolákat, heti, kétheti rendszerességgel az Utunk hasábjain megjelent művészeti írásaiban e műterem-látogatásai élményeit osztotta meg az olvasóval. Ez volt az ő akadémiája.

Visszatérve a kötetre, az izgalmas nehéz olvasmányra: a könyv három nagyobb részre tagolódik. Az első részben ifjú éveit eleveníti fel, útkeresésének szépséges gyötrelmeit. A második részben – s ez adja a könyv gerincét – művészeti írói, költői és előadóművészi pályája állomásait vázolja fel, de mint már említettem, mindezt teszi oly módon, hogy bár ő a főszereplő, a cselekmény főhőse, a történet az erdélyi képzőművészet utóbbi hatvan esztendejének története. Végül naplófeljegyzései olvashatók a 2005–2019 időszakból, majd beszédes képmelléklet zárja a kötetet: tizenkét kortárs művész által készített Banner-portrét vonultat fel.

Számomra rendkívül fontos üzenete van a kötetnek: ideje volna megírni monografikus igénnyel a második világháború és a rendszerváltás közötti időszakban működő magyar kulturális intézmények történetét. E kötet akár remek kiindulópont lehetne az Utunk művészetszervező tevékenységének bemutatásához.

Banner Zoltán megtette a maga dolgát a saját pászmáján, s könyvéből az is kiviláglik, hogy még nem tekinti befejezettnek tevékenységét: mintegy hetven könyve sorát gyarapítani szeretné. Hadd jegyezzük meg, hogy valamennyi könyve erdélyi kiadásban látott napvilágot „3-4 különböző műnemű kötetet leszámítva”.

Erőt, kitartást és töretlen alkotókedvet kívánok hozzá a 89. életévét taposó szerzőnek.