Húsvét táján ajándékba kaptam egy könyvet, amelyet a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete adott ki az újvidéki Léphaft Pál valamivel több mint félszáz karikatúrájával és ami még kiválóbb ötlet: a szervezet felkérésére, határokon innen és túl, ugyanennyi magyar újságíró írt egy-egy szöveget a karikatúrák mellé. Ezekhez ugyanis önmagukban nem társultak szavak – csak gondolatok. A szavak és a rajzok együttese viszont az bizonyítja, hogy ez a kettősség képes tovább görgetni a mondanivalót, és még inkább olvasóbaráttá teszi.
Véletlen egybeesés, hogy éppen aznap kotortam bele az átnézés és a válogatás szándékával az íróasztalom fiókjába, amikor a könyvet megkaptam és papírhalomból is egy olyan karikatúrás képeslap került elő, amelyet valamikor, 2000 táján, Bukarestben kaptam magától a szerzőtől, Mihai Stănescutól, aki azóta már nincsen közöttünk.
Egy jól megtermett, fehér sapkás szakács tart a kezében két tányért és azt mondja: „Oamenii sunt de două feluri, de felul întâi şi de felul doi.” Többször is megpróbáltam magyarra lefordítani, de nem sikerült. A román szójáték ugyanis egyaránt utal arra, hogy az ajánlott ebéd két fogásból áll, de arra is, hogy az emberek lehetnek első- és másodosztályúak. Ha úgy tetszik, első pillantásra lehetnek rokonszenvesek vagy ellenszenvesek, távolabbi pillantásokra pedig értékesek vagy kevésbé értékesebbek. Stănescu egyébként még 1989 előtt rengeteg, rendszerkritikus karikatúrát rajzolt, megjelenésüket persze, szinte azonnal le is tiltották, de a romániai fordulat után sem kimélte a magát demokratikusnak álcázó hatalmat.
Nem véletlen, hogy az ezredfordulón Emil Constantinescu elnök ki is tüntette Románia Csillagával. Amit persze egy karikatúrával hálált meg. Önmagát és az elnököt rajzolta le egy olyan szöveg kiséretében, amelyet immár le tudtam fordítani és hadd idézzem: „ Elnök úr, gyakorlatilag, mi az előnye ennek a Csillagnak? Kapok földet, pénzt és még valamilyen vállalkozást is melléje? Vagy esetleg nem kell adóznom? – Dehogyis – válaszolta az elnök. A Csillag egyetlen előnye, hogy amikor meghalsz, díszszázad fog lőni. – Belém? – Nem, a levegőbe!”
Nos, ha egy kissé elnevettük magunkat, akkor azt is jelzi, hogy bizony hiányzik életünkből a humor, de hiányzik a sajtónkból is. Akad ugyan még néhány karikatúrista, akik egy-két napilapban megrajzolják a maguk penzumát, de azoknak az erdélyi magyar szatírikus lapoknak, amelyek az 1989 utáni sajtórobbanásban jelentek meg, már se hírük, se hamvuk. Pedig az egyikük, a D. Kiss János szerkesztette Tromf harmincegy évvel ezelőtt, 1990 tavaszán olyan lendülettel indult, hogy hetilapként néhány hónap alatt felfutott a ma már hihetetlen ötvenezres példányszámra és a fiatal karikatúristák illetve glosszaírók egész csoportját gyűjtötte maga köré. Amint azonban az Arad mellett született és Csíkszeredába került újságíró három évre rá, alig több mint ötven évesen elhunyt, vele együtt kimúlt a lap is, az utólagos próbálkozások már nem bizonyultak sikeresnek. Pedig éppen Léphaft Pál és az újságírók Gúnyhatár című közös könyve bizonyítja: nagy szükség lenne továbbra is a szatírára, a humorra a közéleti vadhajtások, az úrhatnamságok, a kivagyiságok, vagy a meglehetősen furcsa társadalmi jelenségek szellemes bírálatára. Igaz, a világháló és a közösségi oldalak elterjedésével léptünk egyet előre: megjelentek a mémek. De mintha mégsem tudnák kiváltani azokat az igazán jó, klasszikus karikatúrákat.