Amikor egy könyvnek meglátom a címét és benne ott  a fogalom, “kultúrtörténet”, akkor tudom, hogy érdemes kézbe venni, mert valóban olyan olvasmányos értékekhez jut hozzá az ember, amelyeknek összegyűjtéséért a szerző több éven át dolgozott.

Simonyi Károlynak A fizika kultúrtörténetét már több mint negyven esztendővel ezelőtt vásároltam meg, frissességéből azóta mit sem veszített, és ha manapság felütöm a súlyra sem könnyű, több mint ötszáz oldalas nagyformátumú könyvet, akkor már tudom, hogy még mindig olyannyira magával ragad, hogy csak akkor tudom letenni a kezemből, hogyha már elfáradt.

Ugyanilyen vonzó az a szép kiállítású kötet, amelyet a gyergyószentmiklósi Márton László írt az ezredforduló után a harangokról. Mintha A fizika kultúrtörténete támadt volna fel ennek a lapjain is, hiszen versek találkoztak benne képletekkel, jelenkori fotók középkori rajzokkal és Román Viktor szobor-repróval, népköltészeti sorok valamiféle számmisztikával, Hargita megye harangjainak majdhogynem teljes jegyzéke annak a magyarázatával, hogy az öntési hibák, az ón-zárványok, a fagyok és a kifáradás nyomán hogyan is válnak rekedtté, majd némulnak el a harangok.

Hasonló könyvek mindig a két kultúra, a művészetek és az irodalom valamint a természettudományos és a műszaki műveltség egymásra találásának a jegyében születnek , és nincsen másképpen a legújabbal sem, amely a napokban a csíkszeredai Bookart kiadó gondozásában jelent meg, és ezt az egyszerű címet viseli: A bicikli kultúrtörténete.

Szerzője, a német Hans-Erhard Lessing, Domokos Zsófia és Hajdú-Farkas Zoltán magyar fordításában leírja azt az immár néhány évvel több mint kettőszáz esztendőt, amióta a kerékpár megjelent, ahogyan elterjedt, és ahogyan befolyásolta nem csupán az emberi életvitelt, hanem magát a társadalmat is.

Ki gondolta volna, hogy a kerékpározás valamikor a korcsolyázásból vagy éppen a talicskázásból indult ki, amíg csak rá nem jöttek,  hogy az ember pedálok nyomogatásával is homo automobilisszé, azaz önmagát mozgató egyénné válhat.

A sok-sok érdekes illusztrációt felvonultató könyv kitér arra is, hogy az a jármű, amellyel a vasutasok még a múlt század ötvenes éveiben mifelénk is közlekedtek, drezinának vagy hajtókának nevezve, szintén ott található a kerékpár ősei között. Mint ahogyan bemutatja mindazokat a formatervezéseket és műszaki megoldások alakulását, amelyek nyomán a kerékpár megtalálta a jelenlegi alakját, szerkezetét, jellemzőit. Persze, ez a fejlődése nem jelentett mindig egyenes utat, zsákutcákkal, keresztutcákkal is bőven találkozni benne, mint ahogyan egész sor olyan hamisítvánnyal, amelyek annak idején nagyon jól néztek ki, csak éppen hosszabb utazásra voltak alkalmatlanok.

A könyv nyomán talán eljön majd az az idő is, amikor megírja valaki a romániai kerékpározás és kerékpárgyártás történetét. És alighanem találna is rá támogatást, hiszen sportminiszterünk éppen egy kiváló bicikliversenyző.

Jómagam a Carpaţi elnevezésű biciklikre emlékszem, középiskolás koromban egy egész nyári vakációt kellett ledolgoznom egy kőbányában, hogy egyet belőlük megvehessek. Később felbukkantak az alacsony, összecsukható Pegasok, azaz a Pegazusok, amelyekkel az Olimposzra ugyan nem lehetett eljutni, de a városi utakra kiválóan megfeleltek. És ugyanakkor mifelénk megjelentek az első szovjet versenybiciklik is, a maguk keskeny kerekeivel, és manapság már számba sem lehet venni a hazai vagy külföldi kerékpárok széles választékát. Közülük egy-egy teleszkópos, több sebességváltós és mindenféle kütyüvel ellátott terepbicikli majdhogynem eléri egy autó árát. Szóval, ne feledjük az ősöket, és két biciklizés között mélyedjünk el egy picit a bicikli kultúrtörténetébe, ezzel a tartalmában is kiváló, fedőlap-grafikájában és címbetűiben pedig roppant vonzó könyvvel. Megéri, hiszen igazi ékszerrel találkozunk.