Tegnap a Kárpát-medencében, de a nagyvilágban élő magyar diaszpórában egyaránt a magyar szabadság napját ünnepelték. Azt a napot, amelyen 173 évvel ezelőtt a rendi nemzet helyét átvette a politikai nemzet, s e nemzet tagjai között voltak nemcsak a kiváltságosok, hanem az addigi jogtalanok sokasága is. A francia forradalom óta a szabadság fogalmát tűzték, tűzik zászlójukra a forradalmak. Forradalomnak és szabadságharcnak nevezzük az 1848–49-es és az 1956-os eseményeket is, s az 1989-es romániai történések sora – amit az akkori eufóriában forradalomnak hittünk és neveztünk – szintén a szabadság ünnepe akart lenni.

De mi a szabadság? E szó hallatán ezelőtt két évvel – eltunyulva a rendszerváltás után eltelt három évtizedben – elsősorban a nyári szabadságolás vagy téli sízés jutott eszünkbe, tavaly március közepe óta azonban személyes szabadságunkat értjük alatta elsősorban.

Mert mi a szabadság? Idegen erőtől való függetlenség. Fizikai értelemben és lehetőségeink tekintetében is szabadnak lenni. Megélni a döntési lehetőséget. A személyes szabadság elsősorban a szabad mozgást, az erkölcsi szabadság a szabad akaratot jelenti. Jogi értelemben a szabadság mindazon cselekedetek összessége, amit nem tilt a jog. S mindezekhez társul a költői, általában az alkotói szabadság.

Hogy mennyire felértékelődött a szabadság fogalma mindannyiunk számára a járvány visszaszorítása érdekében foganatosított korlátozó intézkedések közepette, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az ünnepi beszédek, a közméltóságok által megfogalmazott ünnepi üzenetek többsége a járványra, annak következményeire is utalt. A szónokok egy része párhuzamot vont a márciusi ifjak és a vírus elleni küzdelem első vonalában dolgozó személyek között, ez utóbbiak kitartását, hősiességét, állhatatosságát, áldozatvállalását Petőfiék magatartásához hasonlítva.

Rájöttünk, hogy milyen fontos számunkra a szabadság, az az állapot, amelyet nem értékelünk kellőképpen, mikor élvezhetjük. Személyi szabadságunkban, mozgási szabadságunkban, vágyainkban, döntéseinkben korlátozott minket, mindannyiunkat a hatalom – paradox módon: a mi érdekünkben! –, megváltoztatva, felforgatva teljes mértékben életünket, mindennapjainkat, szokásainkat és emberközi viszonyainkat.

Rájöttünk, hogy mennyire sérülékeny a szabadság fogalma, s mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. A kiszolgáltatottság bizonytalanságot, a bizonytalanság pedig kétségeket, félelmet szül. Akik megérték és megélték a diktatúrát, tudják, mi a félelem. Éppen ezért értékes az 1989 előtt szocializált emberek számára a szabadság. Mint ahogy értékes a rendszerváltás utáni időszakban nevelkedett korosztályok számára is, ugyanis őt természetes állapotként élték meg a szabadságot, ugyanis beleszülettek. Éppen ezért érinti érzékenyen az idősebbeket és a fiatalabbakat egyaránt a megszorító intézkedések meghozatala, érvényre juttatása.

Szeretnénk újból szabadnak tudni magunkat. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a kisebbségi lét béklyóitól nem tudunk, nem lehet megszabadulni, de enyhíteni lehet a kötöttségeken, s ezt a szabadság kiteljesedéseként értékeljük. Szeretnénk újból szabadon mozogni, szabadon ápolni rokoni, baráti kapcsolatainkat, szabadon barangolni a nagyvilágban. Szabadulni a járvány béklyójából, rabságából. Tenni ellene pedig csak kitartással, türelemmel, fegyelmezettséggel tudunk.

No meg áldozatvállalással.

Tehát – bár első hallásra erőltetettnek tűnik – nem véletlen a párhuzam a márciusi ifjak küzdelme és a vírus elleni küzdelemben részt vevők mindennapi ténykedése között.