Az Európai Unióban az elmúlt években heves vitákat váltott ki, hogy mekkora részük van az illegális bevándorlóknak, illetve a menedékkérőknek az Európában elkövetett terrorakciókban. Voltak, akik egyértelműen tagadták az összefüggést. Némelyek pedig erősen túlbecsülték.
A kérdést már réges-régen tisztázni kellett volna, ugyanis a valóságról az Europolnak (az Európai rendőrségnek) és a német bűnügyi szerveknek sem nagyon lehettek megbízható információik.
Annak ellenére sem, hogy iszlamista merénylők 2012 óta az Unió területén 91 terrorakciót követtek el, melyekben 132 merénylő vett részt. A kérdést különösen az újabb nizzai, drezdai és bécsi terrorhullám tette akuttá, hiszen egy időre úgy tűnt, hogy a terrorveszély mérséklődik.
A helyzet tisztázására az amerikai Sam Mullin nevű terrorszakértő, az amerikai és német védelmi minisztérium által létesített Garnisch-Partenkirchen székelő és George C. Marshallról elnevezett Biztonsági Tanulmányok Intézetének munkatársa tett kísérletet.
Vizsgálatai kimutatták, hogy az Európában iszlamista terrorakciókat végrehajtó merénylők közül minden ötödik illegális bevándorló és egyben menedékkérő volt. A merényletekben közvetve 27 százalék menedékkérő is segédkezett. Németországban 13 terrorakciót tartanak nyilván, melyet 14-en követtek el. A terrorakciókban résztvevő elismert vagy kiutasított menedékkérők száma Németországban volt a legnagyobb. Ami annál is különösebb, mert Németország mutatkozott az összes európai állam közül a legelfogadóbbnak és legnagylelkűbbnek.
Thorsten Frei, a CDU politikusa a Welt am Sonntagnak kénytelen volt elismerni, hogy „Az Iszlám Állam a múltban a segélykérőket (implicite az illegális bevándorlókat) célzottan saját törekvéseinek szolgálatába próbálta állítani. Gyakorta sikerrel.” Ezt a tételt Németországban gyakran vonták kétségbe, sőt a hasonló feltevések miatt Magyarországot és Lengyelországot az EU és Németország vezető politikusai gyakran illették súlyos vádakkal: idegenellenességgel, muszlimofóbiával, szolidaritáshiánnyal.
Az persze tény, hogy az illegális bevándorlók számához viszonyítva a merényletek valóban kivételt jelentenek és nem alapozzák meg azt az állítást, hogy elvben minden illegális bevándorló közvetlen veszélyt jelenthet az érintett államokra. De az is tény, hogy egyetlen ember életét is bűn kockáztatni, ha a kockázat elkerülhető.
Ezért Frei úgy véli, hogy a veszély megelőzése nagy mértékben függ a reálisan létező biztonsági kockázatok tudatosításától. A jövőben minden menedékkérelem esetén tárolni kell a menedékkérők biometrikus adatait, s ezeket automatikusan össze kell vetni a biztonsági szervek rendelkezésére álló adatokkal. Az iszlamisták nyomon követésében meghatározó szerepet kell vállalnia a rendőrség és a titkosszolgálatok közti együttműködésnek is.
Kérdés, hogy ennek a magától értetődő kötelezettségnek a felismerése miért csak közel hét éves késéssel kerül napirendre. És az is, hogy az országba (implicite Európába) való belépéshez szükséges vizsgálatokat miért a belépest követően kell elvégezni. Magyarán: miért létezhet egyáltalán az illegális bevándorlás. És miért lehetnek érvényben olyan intézkedések, melyek a belépést a személyazonosság félreérthetetlen tisztázását lehetővé tévő okiratok hiányában is engedélyezhetik.
Mintha a hatóságok szándékosan teremtenének lehetőséget arra, hogy az illegális bevándorlók becsaphassák őket. Erről azonban a kutatásról szóló tudósításban sem esik szó.
Az persze tény, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége megpróbál többé-kevésbé beilleszkedni a befogadó társadalmakba. Ez azonban csak egy kisebbség esetében következik be valóban kielégítő szinten. Nem mindenki született nyelvzseninek. Sokan írni sem tudnak. S vannak, akik pusztán a segély reményében lépik át a határt. Így aztán – segélyek ide vagy oda – a befogadó állam mércéjével mért életszínvonalat sem mindenki képes önmaga vagy családja számára megteremteni. S mivel zömük úgy érkezik a befogadó államokba, hogy ott paradicsomi körülmények várják őket, az elkerülhetetlen és megalázónak érzett kudarcok könnyen fordíthatják őket szembe a befogadó államokkal.
Az illegális bevándorlóknak csupán töredéke valóban menekült, akinek élete tényleg veszélyben forog. Ők helyzetük tisztázásáig – mintegy kivételesen – iratok nélkül is befogadhatók. Érthetetlen, hogy a valóban illegális (főként gazdasági) bevándorlók esetében miért nem lehet a szükséges vizsgálatokat a befogadó államok nagykövetségein – ahol minden szükséges adat hozzáférhető – viszonylag gyorsan és biztonságosan elvégezni.
Ahogyan az velünk – Nyugaton munkát vállalni kész – kelet- és dél-kelet európaiakkal történik…