Matteo Salvini pere ismét a migráció kérdéseire tereli a nemzetközi közvélemény figyelmét.
Arra a kérdésre, hogy miért kell mindenkit előzetes ellenőrzés nélkül, azaz az egyes államok hatályos törvényeinek figyelmen kívül hagyásával beengedni az országba, még senkitől nem hallottam értelmes választ. Arra vonatkozóan, hogy a „törvényes követelményeknek meg nem felelő” migránsokat ki kell utasítani, már igen. De köztudott, hogy a kiutasítás lehetetlen, mert az illegális bevándorlók elsöprő többsége nem rendelkezik semmiféle személyazonosításra alkalmas okirattal, s az amúgy is túlterhelt kibocsátó államok vagy nem képesek, vagy nem hajlandók bizonytalan identitású egyéneket „visszafogadni.”
Salvini lezáratta a határokat. És amikor a balliberálisok által uralt olasz bíróságok arra kényszerítették, hogy végül „emberiességi okokból” befogadja a migránsokat, bár az érintett hajók nem kevésbé emberségesen vissza is szállíthatták volna őket oda, ahonnan elindultak, végső megoldásként maga is ragaszkodott ahhoz, hogy az Unió a beengedetteket ossza szét államai közt. Olaszország ugyanis sem anyagilag, sem szociálisan nem képes ellátásukra és kulturált módon való elhelyezésükre.
Most amiatt, hogy az Európai Bizottság döntésének hiányában (egyébként a hatályos olasz törvények értelmében) Salvini egykor késleltette a migránsok beengedését a (magyarral ellentétben) tárgyilagos olasz igazságszolgáltatás emberrablás abszurd vádjával állítja bíróság elé.
A pert még Németországban sem fogadja egységes lelkesedés, bár az abszurditásában is zseniális ötlet valószínűleg a német kormányzat bevándorlásban érdekelt balliberális köreiből ered.
Klaus Geiger, a Die Welt kommentátora (Salvinire való utalás nélkül) „A migráció három mítosza” című cikkében próbál világosságot teremteni a zavaros, s ezért aztán vak indulatokat generáló kérdésben.
Az első mítosz szerinte az, hogy „A migránsok a poklokból menekülnek.” A szerző szerint ezzel szemben számtalan tanulmány bizonyítja, hogy a migráció éppenséggel a növekvő életszínvonalon alapul. A kivándorlók ugyanis a – például Nigériából vagy Afganisztánból Európába szívébe vezető rendkívül költséges – utat csak akkor tehetik meg, ha ehhez ők maguk vagy családjuk elő tudja teremteni – a számunkra, kelet-közép európaiak számára is borsos – dollár- vagy euró tízezreket. A valóban nyomorban élő, üldözött vagy háborús konfliktusok által megnyomorított emberek elsöprő többsége erre nem képes. Legfeljebb, ha szinte már reménytelenül eladósítja önmagát. A kölcsönökhöz azonban valamiféle fedezet is kell, s azt csak az otthon maradók garantálhatják. Ha megtehetik, maguk sem élhetnek éppen pokoli nyomorban…
A kivándorlás igazi oka az, hogy a migránsok Európát (az országaikban forgalmazott propaganda-kiadványoktól korántsem függetlenül) valamiféle Paradicsomnak képzelik el, miközben Európában ennek épp az ellenkezője dívik. Itt a propaganda ezeknek az államoknak a helyzetét állítja be pokolinak.
Dominik Ziller, az IFAD nevű ENSZ-szervezet római alelnöke tényekkel támasztja alá, hogy a migráció első lépése mindig a legközelebbi városokba vezet, a második a szomszédos országokba, a harmadik a szomszédos kontinensekre. Ezeknek az állomásoknak mindegyike képes lenne elfogadható létfeltételeket biztosítani. Főként, ha az illető államokat a nemzetközi közösség segítené a rendelkezésükre álló gazdasági lehetőségek megfelelő kiaknázásában.
A második mítosz szerint „Európa valamiféle erődítmény”. Ez az elképzelés is téves. Azon a – balliberálisok közt széles körben elterjedt – vélekedésen alapul, hogy a határvédelem embertelen, az átjárható határok emberségesek. Pedig szakemberek szerint könnyűszerrel bizonyítható, hogy a világ egyetlen ipari államának határőrizete sem annyira labilis, mint az Európai Unióé. A „non-refoullement” (a „nem-visszautasítani”) parancsa a náci-uralom emlékén alapul, amikoris a zsidó menekülteket (akik a szó legszorosabb értelmében vett menekültek voltak), a legtöbb állam visszafordította határairól és gyakorlatilag visszaküldte a pusztulásba. Ma már csak a legritkább esetekben lehetne szó hasonlóról…
A mítosz másik eleme abban rejlik, hogy az EU a határok őrizetét voltaképpen idegenekre bízza. Jobbára olyanokra (Törökország, Líbia és mások), melyekben egyáltalán vagy alig lehet megbízni, s melyek ezt a „megbízatást” bármikor zsarolásra használhatják fel.
Következésként Európa mindennek nevezhető, csak valamiféle erődítménynek nem. Ha valóban az lenne – állítja a szerző – az jelentős lépés lenne a nemzetközi joggal kompatibilis normalitás irányában.
A harmadik mítosz a „Wir schaffen das” (szabadon: „Felülkerekedünk a nehézségeken”) jelszava. Minden jel arra vall, hogy a kivitelezés jelenlegi formájában ez is illúzió. Ha Európa a migránsokat „integrálni” akarja, az eddigi asszimilációs stratégiáktól radikálisan eltérő megoldásokra lenne szüksége. Azaz: az „én elfogadlak téged, te elfogadsz engem” a középkorban még hatékony elvének újrafelfedezésére és korszerűsített változatainak kimunkálására. Köztudott, hogy a középkori Spanyolország arabok által uralt területein, például Toledóban ez az elv még kifogástalanul érvényesült. A város három, gyakorlatilag autonóm entitásként elkülönült negyedében arabok, zsidók, keresztények éltek egymással – mai szemmel túlzás nélkül harmonikusnak nevezhető – egységben. A kalifa közösségekként és nem egyénenként kormányozta őket. Ami azt jelentette, hogy mindenki megtarthatta vallásos meggyőződését, szokásait, s az együttélést a közös eredet (azaz teológiailag az Ábrahámtól való egységes leszármazás) tudatára alapozhatta.
Egy effajta együttélésnek ma sem lenne semmiféle elvi akadálya. Vagy ha van, akkor a globalizáció csakis valamiféle káoszba torkollhat. A Föld népeit (a ma divatos utópiák ellenére) nem lehet – és soha nem is lehetne – egynyelvű és egykultúrájú népességgé asszimilálni.
Mert melyik nyelv és melyik kultúra? Már ez az egyetlen kérdés is végeérhetetlen viták, sőt háborúskodások forrása lehet. Arról nem is beszélve, hogy az elkerülhetetlen háborúskodások tüzében mégiscsak egyszínűvé kovácsolt emberiség az embernek mint társadalmi lénynek immunrendszerét is felszámolná. A legkisebb válság is végzetessé lenne számunkra, hiszen eltűnnének azok az alternatív látásmódok, melyek a helyes kiutak megtalálásában mindig is vezéreltek bennünket.
Salvini pere Az öreg hölgy látogatása vagy a Fizikusok szerzőjének, Friedrich Dürrenmattnak a tollára illő téma.