Az Európa Tanács újabb programja szerint mindenkinek be kell fogadni bevándorlókat. (Akik sem nem menekültek, sem nem gazdasági kivándorlók, hanem is-is. A „Sors” szeszélye által módszeresen összekeverve.) Nem hiszem, hogy lenne ép eszű ember, aki ne vélné úgy, hogy a Hitler ellen menekülő zsidókat ne kellett volna kötelező módon befogadni. Vagy a kibékíthetetlen – de épp átalunk, „nyugatiak” által azzá tett – háborús konfliktusok áldozatait, akik ha nem menekülnek, az életükkel játszanak, ne kellene. Az merőben más kérdés, hogy a Hitler ellen menekülő zsidókat sem mindenki fogadta be. Az elutasítók közt ott szerepelt Anglia, Amerika Kanada, Franciaország, román kifejezéssel szólva tot tacâmul democratic. Az angolok például (legalábbis kezdetben, amikor egyébként már teljesen nyilvánvaló volt, hogy mi zajlik Németországban) a gyerekeket befogadták, abban hitben, hogy Hitler uralma megfékezhetetlen, és a még éretlen gyerekekből kifogástalan angolok fabrikálhatók.
Volt olyan menekültekkel zsúfolásig telt menekült hajó is, melynek utasait a két dúsgazdag amerikai állam egyike sem nem volt hajlandó befogadni. (Sem az Egyesült Államok, sem Kanada.) A kormányos kénytelen volt hajóját visszatéríteni Európába (implicite Németországba.)
Ma Európa olyannyira megjavult, hogy hajlandó mindenkit – válogatás nélkül befogadni. Igaz, ami sok, neki is sok. Kezdődhet ismét a válogatás. A szempontok meglehetősen variábilisek. Aki az adott gazdaságok vonatkozásában használható, azt befogadjuk, aki nem, azt kiutasítjuk. A tényleges menekülteket ma már – legalábbis elvben kötelező befogadni.
Kérdés: ez esetben miért kellett mindenkit válogatás nélkül beengedni?
A még komolyabb probléma azonban az, hogy azokat, akik sem nem menekültek, sem nem használhatók, hogyan lehet kiutasítani. A válasz ma már a német sajtónyilvánosság számra is nyilvánvaló: sehogy.
A Németországba beengedett „menekültek” kétharmadát az utólagos vizsgálódások alapján már régen kiutasították. Elméletben. Gyakorlatilag azonban csupán egy elenyésző kisebbségük hagyta el az országot. Jó pénzért is. A németek és a – menekültek számára legkönnyebben elérhető – déli államok azt szeretnék, ha a „fölösleget” méltányosan elosztanák a többi európai állam között.
Ettől azonban az államok egy része – érthető módon – vonakodik.
Az emberbaráti érzésektől dagadozó keblű Európai Tanács most kispekulálta, hogy aki nem akar illegális bevándorlókat befogadni, az vállalja fel, hogy a Németországból és társaiból a kiutasítottakat visszazsuppolja hazájukba. Azaz tegye meg azt, amit a nagyhatalmú német, francia, spanyol, olasz államnak vagy éppenséggel a görögöknek, nem sikerült. S akiket a befogadás ellen tiltakozóknak sem sikerül, azokat az európai szolidaritás nevében nekik kell befogadniuk. Furán hangzik, de a jelekből ítélve fele se tréfa.
Az ötlet egyébként több mint zseniális.
Végezzünk egy kis számítást. Kizárólag Németországra vonatkozóan. Németországba körülbelül másfél millió illegális bevándorló „menekült be”. Ennek kétharmada körülbelül egymillió. Ha ezeket 26 országra kell elosztani, országonként körülbelül negyvenezer „menekült” jutna. Egyelőre. Mert a tervezet nem az illegális bevándorlás leállításáról, csupán menedzseléséről beszél. Az illegális bevándorlás tehát – inkább gyakorlatban semmint elvben – továbbra is folytatódhat. Még ha a határőrizet szigorítása is „napirenden van”. Mindig lesznek kivételek, akiket emberiességi okokból kötelezően be kell fogadni. És tényleg! Hiszen senkit engedhetünk a tengerbe fúlni. Még akkor sem, ha az érintettek ezt a kockázatot önként vállalják. Ahogyan az öngyilkosjelöltet is kötelességünk levágni a kötélről. Persze, ha tudja, hogy bizonyosan le fogják vágni, akár kifizetődővé is válhat megpróbálnia…
De mert „természetesen” vannak államok, melyek hajlandók lesznek menekülteket befogadni, ők eleve kiesnek a számításból. És ilyenek bőven vannak és még bővebben lesznek. Két okból is, egyrészt tényleg szükségük lehet munkaerőre. Másrészt, ha csak a tényleges menekülteket kell befogadni – ismét Németországot véve alapul – csupán közel húszezer ember jut rájuk „fejenként”.
Ez esetben azonban a vonakodókra eső negyvenezer sokszorozódik. Még akkor is, ha – a Németország nélküli 26-ból – eleddig jónéhány ország még el is utasítja az ötletet. A balliberálisok leleményessége ugyanis kimeríthetetlen. Továbbra is újabb és újötletekkel álhatnak elő. Márpedig csak, ha a legmakacsabb néhány marad, a befogandók száma akár százezer fölé is ugorhat. (Ismétlem: egyelőre.) Ekkor azonban a befogadástól vonakodó államoknak immár nem csak önként be kell fogadniuk, de ugyanazon az életszínvonalon kell ellátniuk is őket, mint amely a Németország által visszatartottakat megilleti. Ellenkező esetben a „menekültek” haladéktalanul visszatérnének Németországba. A keleti államok őslakosait ez az életszínvonal természetesen már nem illetheti meg, merthogy ugyan miből? A déliek esetében ez az igény valamikor talán méltányos is lehetett volna, de ma már ők is fuldoklanak az adósságban. A kötelezettség őket is erőn fölül terhelhetné.
Arany Jánossal szólva: „Elöl vízbe, hátul tűzbe…”
Más választásuk nem lévén, majd csak ők is csak észhez térnek valahogy.
Logikus, nemde?