Gyerek és fiatalkorom nyarai azzal teltek, hogy kiültem az almafák alá, s naphosszat olvastam. Igaz, időnként barátaimmal az – akkor még tisztavizű – Oltban is uszkáltunk, a mélybe merültünk (voltak két-három méteres „gübbenők” is), a szomszédos erdőkben csatangoltunk, s a Kecsekés nevű hegy szikláira kapaszkodtunk fel (az is volt néhány száz méter talán, no nem a tengerszint fölött!), vagy a délutáni órákban lelkes focimeccseket vívtunk egymással.
És beszélgettünk. Mindenről, ami eszükbe jutott. De legtöbbször önmagunkkal társalogtunk. A nyári kert magányában. A nyáreleji madárdal, a záporok utáni élénk illatok, s ősz táján a fák – Petőfi Sándorosan hulldogáló – levelének lágy nesze csak a csönd mélységét tette érzékelhetőbbé. Próbáltunk tisztába jönni önmagunkkal, társainkkal és a világgal. A csönd és könyveink – csak efféle csöndben megszólaltatható – mondatai a képzelet világába röpítettek. Úgy éreztük rengeteg dolgot kell megismernünk és végiggondolnunk. Nekem, nekünk.
Unalom? Föl sem merült, hogy unatkozni is lehet. Minden pillanatnak örültünk, mert minden pillanattal kezdhettünk valamit. Persze szórakoztunk is, de játékaink, táncaink, bújócskáink is hozzá tartoztak az önmegismeréséhez, ki-ki felmérhette képességeit és megtanulhatta természetesnek venni a sikert és méltósággal viselni a sikertelenségeket.
A csöndhöz azóta is érzékeny szálak fűznek. Egészen pontosan fűznének. De mind ritkábban lehet részem (részünk) bele. Mert a feleségem is gyerekkora csöndjeiben munkálta ki lelkének azokat a mélységeit és magasságait, ahonnan ma is megbízhatóan belátni a világot.
Mikor a kolozsvári egyetem nyelv és irodalom szakára felvételeztünk az – újabban hét határra szóló megakoncertek színhelyéül is szolgáló – sétatér padjainak és fáinak csöndjében sorra barangoltuk be a magyar és a világirodalom kedvenc tájait. Megismerkedésünk első perceitől mámorító volt megmerítkezni egymás képzeletbeli múltjában, soha ki nem beszélt élményeiben. És közben nagyokat hallgatni. Mert vannak dolgok, melyeket csupán a csönd tud tényleg beszédesen megszólaltatni.
Aztán jött a munka, jöttek a gyerekek, nyakunkba szakadt a mind zajosabb civilizáció. Tömbházlakásunkban hallgattuk a szomszéd rádióját, majd televízióját, léptei katonás ritmusát a mennyezeten. Majd mind gyakrabban a Főelvtárs kötelezővé tett szónoklatait. Tetszett, nem tetszett részt vettünk a diktatúra feledhetetlenül harsány rítusain is. S már egymásra is mind ritkábban tudtunk figyelni. Bár mind gyakoribb szükségünk lett volna rá. Hiszen senki sem azt tette, amit szeretett volna, vagy amit tudott volna tenni, hanem azt, amit a rendszer ráerőltetett. Pótcselekvésekbe menekültünk. Alkoholba, munkahelyi mulatozásokba. Dühödt és értelmetlen vitákba, mert csak ki kellett beszélni valamit, ha már semmit sem lehetett.
Ma már nyakunkon a nyugdíj. Sőt manapság még a koronavírus is. Az ember azt hihetné, most aztán teljesülhet minden álom: jöhet ismét az annyira sóvárgott csönd. A madárdal, a faágak zizegése, a méhzümmögés, virágaink édes illata. De nem jön. Mert a kapu előtt percenként hajt el egy gépkocsi. A fiatalok kéjjel túráztatják motorkerékpárjaikat is, s településeink szűk völgyein újra és újra végigsöpör a forgalom és a telkek csinosítgatásának tikkasztó füstje.
A hétvégek mindenfelől felhangzó hangzavarairól nem is beszélve. Mintha a maiak egyenesen rettegnének a csöndtől. Folyton ki kell törniük belőle. A jelek szerint halaszthatatlanul el kell feledniük valamit vagy valamiket. A román manele magyar testvérműfajaiba Lagzi Lajcsiba, a Fásy-mulatóba, Gyözikébe menekülnek. Még az autók is dübörögnek a dobverőtől. Dübörgő decibelek…
Én is menekülnék. De lassan nincs hová. A gondűző dübörgés, az öntudatvesztésig fokozott harsogás fokozatosan az élet zsibbasztó üresjáratává állandósul. Lassan már ott tartunk, hogy a csend tesz ingerültté bennünket.
Merthogy mi végre? Rágondolni is félek, mi lesz, ha valamiként mégiscsak elveszik tőlünk a zajt, a bűzt, az ízléstikkasztó színkavalkádot? Az sem marad már amin méltatlankodjunk. Amivel ellenségeket szerezzünk önmagunknak. Maga alá temet az ólomsúlyú csönd. És aztán töprenghetünk rajta, hogy kik is vagyunk mi tulajdonképpen. Ha még emlékszünk rá, hogyan is kell töprengeni…
Akkor már inkább és tényleg a demencia!