A filozófia és a természettudományok egyik legnagyobb rejtélye az idő irányultsága. A tér minden irányban nyitott. Nincsenek kitűntetett térirányok, bármerre indulok el, bármikor visszatérhetek a kiinduló pontba. Csakhogy ott már soha nem pontosan azt találom, amit elindulásomkor magam mögött hagytam. Időközben kisebb nagyobb változások következtek be, s ezek visszafordíthatatlanok. Az idő egyirányú. A legtriviálisabb példával: az magától értetődő, hogy a kezemből kiejtett pohár darabokra törik. De az már nem fordulhat elő, hogy az üvegcserepek ismét spontán módon pohárrá álljanak össze, s az ujjaim közt pohárként landoljanak.
Mi az oka ennek a lehetetlenségnek?
A természettudományos magyarázatot a termodinamika szolgáltatja. A hő csak a melegebb testről terjedhet a hidegebbre, megfordítva soha. Minden fizikai folyamat hőtermeléssel jár. S mivel a hő rendezetlen mozgás, a zárt rendszereken belül az ún. entrópia (a rendezetlenség mértéke) feltartóztathatatlanul növekszik.
Az élővilág csak úgy tarthatja fenn rendezettségét, hogy a környezetből folyamatosan energiát von el. Az életet végső fokon maga a napsugárzás tartja fenn.
Az entrópia sokak számára ismeretlen fogalom. Az idő egyirányúsága azonban mindannyiunknak alapélménye. Környezetünk folyton öregszik, és fölöttünk is elszáll az idő.
Az történelem a múlttól a jövő felé halad. Múltjától senki és semmi nem szabadulhat meg. A jövőt legalábbis elvben alakíthatjuk, a múlt elvileg megváltoztathatatlan. Senki nem mehet vissza a múltba, hogy megakadályozza Ferenc Ferdinánd meggyilkolását, még kevésbé azokat a háborús indulatokat, melyeknek kirobbanásához ürügyet szolgáltathatott.
A fentiek ismeretében különösnek tűnhet, de tény, hogy a történelem folyamán az ember időhöz való viszonya radikálisan átalakult. Az archaikus társadalmak, sőt az ókori civilizációk tagjai is arccal a múlt és nem a jövő felé fordultak. Ők a társadalmi változásokban nem a rend fokozódását, azaz az úgynevezett negentrópiát érzékelték, hanem a rendezetlenségét. Minden „újításuk” a múlt restaurációját, a kezdetek „paradicsomi” állapotainak visszaállítását célozta. Sumér fejedelmek sora folytatott hosszadalmas és költséges ásatásokat, hogy egy-egy hajdankori templom alapkövét felkutassa, s a feltárt ismeretek alapján rendezze be az új világot. Az újdonság számukra idegenség, akárcsak a fejlődés fogalma, mely a sumér nyelv számára ismeretlen is.
Még a kereszténység is a mennyei Jeruzsálembe, tehát a földi múlt égi képébe helyezte a jövőt. De nem tett egyebet a középkort lezáró modernitás sem. A reneszánsz már nevében is újjászületés, az antikvitás újjászületése, még akkor is, ha itt már a követendőnek tekintett múlt meghaladása a cél. Michelangelo tényszerűleg is az antikvitást szerette volna meghaladni. Ez az a pillanat, amikor az ember – bár még mindig meghatározó erőként ott érzi maga mögött – hátat fordít a múltnak.
Ez a törekvés vezet el az úgynevezett utópiákhoz, melyek már nem a múltat szeretnék restaurálni és meghaladni, hanem a jelent. De mert a jelen a múltban gyökeredzik, az utópiák sikeressége csak és csakis a múlt megtagadásán alapulhat.
Marx a felvilágosodás hegeli haladás-mítoszának a hatása alatt még nem képes maradéktalanul elszakadni a történelemtől. Az ősközösség ideális állapotainak, a tulajdon- és osztálynélküli társadalomnak a visszaállítását tűzi ki célul, tehát egyfajta történelem előtti múltba próbál visszatérni. Követői, bár még mindig az emberiség forradalmi hagyományaira alapoznak, már a múltat akarják „végképp eltörülni”. Gyakorlatilag mindenestől.
A tragikus kísérlet vígjátékba torkollik. Amit a Szovjetunió végnapjainak egyik jellemző viccével írhatunk le a legszemléletesebben. Egy fiatalember a Vörös Téren teszi közhírré, hogy a kivénhedt Leonyid Brezsnyev idióta. Rögtön letartóztatják, 25 és fél évre ítélik. Fél évre azért, mert megsértette a szovjet állam fejét, 25-re azért, mert államtitkot fecsegett ki.
A történelem sajnos ismételni látszik önmagát. Amerika – a princetoni Harold James professzor szerint is – mintha a Szovjetunió végnapjait élné. „Forradalmárai” szintén a múltat szeretnék végképp eltörülni. Szobrokat döntögetnek. Szabadságról, egyenlőségről és testvériségről álmodoznak. Csakhogy a szabadságot határtalannak, az egyenlőséget azonosságnak, a testvériséget irgalmatlannak képzelik el. Akárcsak Robespierre, Sztálin, Mao szabadságot vindikálnak maguknak arra, hogy kiközösítsenek mindenkit, aki nem éppen olyan, mint ők. A testvériség ideáját pedig Káin és Ábel mítoszából látszanak meríteni.
A múlttól való búcsú – Marxnál maradva – az ő esetükben már kifejezetten tragikomédiának tűnik.
S Amerikának már államtitkai sincsenek…