Június 23-án volt az olimpiai világnap, július 2-án pedig a sportújságírók napját ünnepeljük. Ahogy már sejthető, ma sportos téma lesz, főként azért, mert személyesen érint. 2006-ban kóstoltam bele először a sportújságírásba, és azóta is űzöm. Jelenleg egy hetilap sportszerkesztője vagyok, szeretem a munkám, az elmúlt két-három hónap viszont komolyan megdolgoztatott: nehéz olyan dologról írni, ami épphogy létezik.
De nem szeretnék többet magamról mesélni, helyette inkább felvázolom, hogy mit is takar a sportnyelv. A Nyelvművelő szótárban ez olvasható róla: „Mivel a sportok többsége össznépi, szókincsük nem pusztán szakszavak készlete. Ha mégis elkülönül a köznyelvtől, általában zsargonszerűvé is süllyed. Féltő gonddal kell tehát óvnunk mind az általános sportnyelvben, mind az egyes sportágak nyelvében meghonosodott magyar szavakat a »visszaidegenítéstől«, az eredeti idegen terminológia helyreállításától.”
Mégis mióta beszélünk magyar sportnyelvről? Az 1903-ban alakult Nemzeti Sport 1931-ben pályázatot írt ki az olvasóinak „Tessék magyar szavakat keresni a sport fogalmainak kifejezésére” címmel. Mi volt a teendő? A szerkesztők bizonyos idegen (többnyire angol) eredetű sportszavak magyarítására buzdították az érdeklődőket, majd a figyelemkeltő megoldási javaslatokat, illetve a pályázat nyerteseinek nevét közölték a lapban. Az ötleteket akkor kizárólag a Nemzeti Sport munkatársai minősítették, 1935-től viszont a nyelvészek is bekapcsolódtak sajátos mozgalomba.
A szakemberek által használhatónak tartott kifejezéseket az újságírók beépítették a cikkekbe, így népszerűsítve azokat a sportrajongók és a szélesebb közönség körében. A mozgalomnak köszönhetően 1940-ig körülbelül százötven-kétszáz magyarítás került a köznyelvbe. A változást két mondattal érzékeltetném: „A center brilliánsan plasszírozott penaltyját a goalkeeper bravúros robinzonáddal kiboxolta kornerre.” „A középcsatár remekül helyezett büntetőrúgását a kapus a levegőben úszva szögletre öklözte.” Az első a sportnyelvújítás előtt szórakoztatta az olvasókat, a második pedig a mozgalom után. Főként azért volt szükség az újításra, mivel az 1910-es, ’20-as évekre aggasztóan megnőtt az idegen szavak aránya a korabeli magyarországi sportnyelvben. Sajnos lassan a mai rész végéhez érünk, ezért csak egy-két példát említenék még: a dribliz helyébe a cselez lépett, a szurkoló pedig a drukker szinonimája lett.