Mi tagadás – ezt klausztrofóbiám ellenére tárgyilagosan meg kell állapítanom – jól néztek ki, sok székely szív megdobbanhatott a takaros kis ditrói mulatóban, mert ott voltunk: ők ketten asztalnál ültek, én valahol a mennyezet magasságából figyeltem láthatatlanul. Az egyik az apa volt, a másik a fia, de váltakozva. Az első jelenetben mintha a kisebbik lett volna az apa, mert amikor tréfából ajzószert tettek az italába, kis idő múlva hirtelen felállt, mandolinját felkapva kirohant a mellékhelyiségbe, de mindenki meglepetésére ott nem fakadt oldalra, hanem csak dörmögött, s amikor megjelent, elöl félreérthetetlen módon nedves volt a nadrágja. – Hát mi történt, Laji? – kérdezte kajánul valaki. – Semmi különös, kimentem a klozettre (ezt németül mondta, tiszteletből) elővettem a kedvenc miniszteremet, láttam, hogy nem az enyém, oszt visszatettem…
De közben a másikkal is kikezdtek, akkor már ő lehetett az öreg, s hogy, hogy nem, kapott egy istenes pofont valamelyik ellenzékitől. Itt a füsttől már nem láttam, csak a párbeszédet hallottam, ami pontosan megegyezett az ismert székely viccel: – Ki merte megütni az én fateromat? (Az ellenoldal soraiban néma csend, mintha ott sem lett volna, hogy ne legyen ki a kvórum.) – Ha valaki még egyszer megpróbálja, velem gyűlik meg a baja! – Zsupsz. – Na merjen csak valaki még egy pof… – Zsuppsz. – Utoljára mondom, aki még egyszer megüti az éde… – Zsupppsz! Erre a fiú azt mondja: – Na, menjünk innen, édesapám, mert még megverődünk.
Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a kormányválság, a bukott szamár kabinet, az előre hozott választások és hasonló körülmények váltották ki a fenti szomorú metaforikus fejleményeket. Hajnal felé, rövid dül-ösztökélés után, álmom helyszínt és témát váltott. Egy pékségben voltunk, ahol Soros György egy fiatal plébánossal vitatkozott. [Előbbivel vagy negyed évszázada Bukarestben érdekes beszélgetésünk volt – magyarul, természetesen, George kiválóan beszéli az anyanyelvét –, emlékszem, milyen kedélyesen szidta, mint a bokrot a háborús bűnös Milosevicset a nyitott társadalom apostolának legokosabb tanítványa.] Figyeltem a magasból, hát nem megint előjött, még vizesebb nadrágban Orban? Félszegen megállt a milliárdos mellett, bemutatkozott: – Orbán vagyok, harmadfeledik Lajos, liberális pártelnök. Soros ránézett, a nyugodt sorsú emberek jellemző derűs jóindulatával: – Az Orbán stimmel, a liberális pártelnök is, de remélem, nem akarod azt mondani, hogy neked is pénzeljem az oxfordi tanulmányaidat? – Nem, dehogyis, én nem a játékos (Ludo) Viktor vagyok, csak teljesen egyívásúak vagyunk, mindketten májusi csere-bogarak, és nekem sem volt semmilyen rendes állásom soha… – Never say never, soha nem mondd azt, hogy soha – jegyezte meg Soros –, de Oxfordról szó sem lehet… – Egy egyszerű Fordról sem? – kérdezte ismert hamiskás kérlelő mosolyával Orban, de közben az agg már odafordult a pelyhedző állú és felfogóképességű tisztelendőhöz: – Remélem, elnézi, hogy nem szólítom atyámnak, de mélységesen nem értek egyet a ceyloni e-migránsok fogadtatásával. Életem során sok örömben volt részem, de a legnagyobb most, kilencven éves koromban ért, hogy összehoztak ezzel a derék muszlim sütőipari munkavállalóval. (A másik pistor nem volt jelen, úgy hallottam, épp a maguk gyönyörű barokk díszítésű templomában imádkozott, kihasználva, hogy tisztelendőséged az agorán nyugtatta a népet, kenyértörésre biztatva.) Boldogságom titka egyszerű. Gyermekkoromban többször mondta nekem egy finom modorú házmester: „Viseld azt a sárga csillagot, mert ha nem, úgy seggbe rúglak, hogy felszállsz, és ha nem találkozol a pékkel, éhen halsz a levegőben”. Persze most elég messze vagyok szeretett szülőhazámtól és az éhenhalástól, de így is örülök, hogy találkozhattam a pékkel. A segédtisztelendő erre azt mondta: „Ezek nem ceyloniak, hanem valami síri lankaiak, menjenek vissza a lankáikra, itt a havasi bércek között keményebb szelek fújnak. Az emberek megijedtek, félnek, idegesek, látják a tévében, hallják a rádióban, hogy mit művelnek a betolakodó hordák (eleszik előlünk a kenyeret, megerőszagolják a nőinket, osztódással szaporodnak), ráadásul az itteni kemény embereknek van tapasztalatuk arról, hogy milyen az, más kultúrájú emberekkel együtt élni és elüldözni azokat.” Még annyit kaptam el a párbeszédből, hogy Soros kijelentette, ő nem konspirál, hanem inspirál, különben a vírus ellen a leghatásosabb egy jó ima, lehetőleg éhgyomorra. Jóindulatú fenyegetéssel zárta: vele kapcsolatban azért vírusról és vesztegzárról beszélni kockázattal jár, majd felszívódott.
Utána azonnal egy kártyaasztalnál találtam magam, ahol az egyik játékostárs tettetett értetlenséggel azt kérdezte: „Hugó, csak nem Koronát?” – és máris mindenki a felkapott divatos vírusról beszélt indulatosan a lokálban, amely tele volt lokálpatriótákkal. (Amúgy egy másik márkát, károlyhegyi sört dobtam fel nagylelkűen az egész vendégsereg megitatására.) A leghiggadtabbnak egy szemüveges fiatalember tűnt, azt mondta, nem szabad pánikot kelteni, hiszen állatfajok tömeges kihalása nem ritka a Föld történetében, ugye a dinók is… és több nyakleves ellenére kitartóan hangoztatta, hogy az EU meg fogja oldani a helyzetet; amiről nekem még álmomban is az a képeslap jutott eszembe, amelyet a vakációzó család írt haza apukának, akit azért hagytak otthon, hogy etesse a macskát és öntözze a virágokat: „Nagyon jól érezzük magunkat, szép idő van, kint vagyunk az állatkertben, csak te hiányzol.”
Három kártyapartnerem volt: az egyiket Látszatnak szólították (valaki megsúgta, azért, mert gyakran csalt), a másik Remény volt (mert elhitette magával, hogy ő hal meg utoljára a pandémiában), a harmadik pedig, Humpty Dumpty (Dingidungi, Tojás Tóbiás) kártyáit elrejtve szólásra emelkedett. A huzatban lobogott narancssárgára festett ritkás haja, arcáról lekopott a barnító, amitől olyan csupasz-csigás kinézete lett, de most száját csücsörítve szerényre vette a figurát. Azt mondta, az előbb valaki megdicsérte az America First-ért, amiből ihletődve több ország is járványszerűen mindenekelőttinek deklarálta magát. – Kedves barátaim, ha van érdemem, csupán a fordítóé. Mint tudják, német őseim vannak, akárcsak Johnnys román barátomnak is (nem tudom, ő hol lehet most abban a szép kommunista piros sapkájában), és csupán a (Deutschland,) Deutschland über allest ültettem át amerikai nyelvre…
Na, ezt se fogja már összerakni senki, gondoltam, de álmomban már egy tudományos konferencia következett, amelyen Theodor Kohn (hazai srác, igaz, rég ki-, illetve bevándorolt Ámerikába, gyermekkorunkban ő volt a kis konteó) több lehetőséget vázolt fel a koronavírussal kapcsolatban: – egy számítógépvírus alakult át biovírussá; – a túlnépesedés szabályozására találták ki, a már munkaképtelen öregek megtizedelésére (jelentős járulékos haszon, hogy kevesebb nyugdíjat kell fizetni az állami költségvetésből); – földönkívüliek hozták, szórakozásból; – Kína gazdasági hegemóniájának akarta elejét venni valaki; – pangó élelmiszercikk-felvásárlást akarnak vele serkenteni… Egy taxisofőr ezeket kommentálva kijelentette: egyértelmű, hogy Soros a megrendelésére előállított vírussal migránsokat fertőz meg (ami eddig helyes), és azokat pékeknek meg más vándormunkásoknak, kubuku-kubibi-kabuki-kibuki-kubikusoknak álcázva a homogén nemzetállamokra szabadítja. (ami már nem helyes).
A végén már csak arra emlékszem, hogy ismét a két atyafival, Lajossal és Klausszal ültünk egy kocsiban, jöttünk vissza, optimisták voltak. – Látod már az alagút végét? – kérdezte az egyik. – Igen, a visszapillantó tükörben – felelte a másik.
Utóirat
Megnyugtatóbbnak reméltem az ébredést fárasztó álmomból. Túlzott médiafogyasztóként hamar megtudtam, hogy egy intellektuális véglény, tízmilliárd euró eltüntetője, aki a parlamenti szakbizottságban kétszer is megbukott, Orban kedvenc minisztere: ő az új kijelölt kormányfő! Tehát mintha az államelnök és a PNL még mindig előre hozott választásokra (is) játszana, miközben, meglehet, még a „rendeseket” is vesztegzár mellett, mozgó urnákkal kell megtartani, a legitimáló részvétel pedig húsz százalék lesz. Mint várható volt, mindegyre koronás főket fedeznek fel kevéssé arisztokratikus helyeken Romániában is, láncreakcióként terjed a pánik, szerencsére helyenként folyik józan ismeretterjesztés is. A védekezés legfontosabb szabálya, a kézmosás mellett az, hogy csak tiszta, becsületes forrásokból szabad tájékozódni! Tedros Adhanom Ghebreyesus, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) igazgatójának panaszával zárom soraimat: „Már nemcsak egy járvány (epidémia) ellen harcolunk, hanem egy infodémia ellen is. Az álhírek gyorsabban és könnyebben terjednek, mint ez a vírus, és ugyanolyan veszélyesek.” Úgyhogy szurkoljunk, ha nem is tömegben. Hátha mégis megússzuk néhányan mi öregek is…