Csakhogy Németországban és európai szinten is egy új politikai irányzat is betört a hatalom közelébe. A környezetvédelemnek elkötelezett zöldekről van szó. Az utóbbiak a németországi közvéleménykutatások tanúsága szerint nem csupán az úgynevezett unió-pártok (a CDU/CSU) kemény vetélytársaivá váltak, de néhány hónapja a „konzervatívokat” is meg-meg megelőzik. Nem csoda, hogy az egyelőre még Angela Merkel által kézivezérelt német sajtó a zöldeket is populistának bélyegezte. (Ez a mindig pejoratívnak szánt jelző eleddig csupán a – szélsőjobbal tudatosan összemosott – jobboldalnak járt ki.) A zöldek ugyanis ugyanúgy a német közvélemény félelmeit lovagolják meg, mint az Alternatíva Németországnak elnevezésű jobboldali pártalakulat. Ráadásul még eredményesebben is, a német közember ugyanis még az integrálhatatlannak tűnő bevándorlók térhódításánál is jobban retteg a környezeti válságtól. Érthető módon. Németországban is mindennaposok a korábban rendkívülinek tartott időjárási jelenségek. A német sajtó rendszeresen beszámol a klímaváltozás több mint aggasztó következményeiről. Így aztán a zöldek a maguk – szavakban radikális, de gyakorlatilag meglehetősen steril – klímaprogramjával sikeresen állítják a maguk oldalára a szociáldemokrata-konzervatív koalícióból kiábrándult választókat. A német és az európai klímapolitika globális jelentőségét messze túlbecsülő német közembert a zöld retorika könnyedén magával ragadhatja. Annál is inkább, mert a zöldek nem a modern társadalmak által kialakított fogyasztói szokások megváltoztatása, a család és a nemzet fogalmainak rehabilitációja, azaz a korlátlan szabadság neoliberális elvének elutasítása mellett kampányolnak. Éppen ellenkezőleg. Ezeknek a „liberális értékeknek” még teljesebb kibontakoztatására törekszenek.
Csakhogy, miközben a „szélsőjobb” nacionalista-xenofób retorikáját a német sajtó következetesen kivesézi, a zöld retorikával szemben béna. A neoliberális dereguláció, azaz az egyéni szabadság útjában álló minden korlátozás, régies terminussal régula felszámolását továbbra is legitimnek tekinti. Eredetileg – azaz a múlt század hatvanas éveivel kezdődően – az Anglia és Amerika által kezdeményezett dereguláció csupán a nagyvállalatok útjában álló szabályozások felszámolását, a profitmaximalizáció elvének ad absurdum vitelét szorgalmazta, az önmagát immár liberálisnak (azaz a klasszikus liberalizmus kiteljesítőjének) aposztrofáló zöld ideológia az államhatárokat, a kulturális különbségeket, sőt a nemek elkülönültségét is deregulálná. Márpedig a korszellem a „szabadságot”, azaz minden társadalmi, kulturális, szexuális kötöttségtől (azaz régulától) való függetlenedést ma is a személyiség kibontakoztatásának csábos lehetősége gyanánt isteníti.
Az úgynevezett konzervatív közép kezéből a következő választásokon könnyen kicsúszhat a hatalom. A szociáldemokratáknak, ha nem akarják, hogy Angela Merkel demokratikus államgépezete teljesen bedarálja őket, hanyat-homlok menekülniük kell a koalícióból. Ez persze önmagában még nem lenne végzetes. Hiszen az unió-pártok ezúttal a zöldekkel léphetnének koalícióra. Igen ám, csakhogy ez esetben már a zöldek támaszthatnának igényt az alkancellári, s Angela Merkel esetleges visszalépése esetén a kancellári tisztségre is.
A helyzet annál kellemetlenebb, merthogy Angela Merkel egészségügyi állapota valóban kérdésessé teheti, hogy a kancellárasszony 2021-ig, azaz a szövetségi választásokig ki tudja-e tölteni hivatali idejét. Ha nem, Németország is „populista” uralom alá kerülhet. Ennek kellene valahogy elejét venni. A kényszerűség a konzervatívokban is újraéleszteni látszik az elvesztett identitás tudatát.
Ursula von der Leyen Bizottsági elnökké való megválasztásával, a hadügyminiszteri tálca megüresedett. Meg is volt rá az új jelölt, a korábbi egészségügyi miniszter. Angela Merkel mégis a CDU pártelnökét Annegret Kramp-Karrenbauert – rövidített és nyelvbotlás nélkül kimondható formában – AKK-t jelölte hadügyminiszternek. A lépés mindenkit meglepett, egészen addig, amíg néhány alkotmányjogász ráébredt, hogy Angela Merkel, a hatalmi sakkjátszmák nagymesetere – a jelek szerint – ezúttal sem hazudtolta meg magát.
A háború utáni német hagyománynak megfelelően ugyanis, ha egy nagykoalícióból a koalíciós partner kilép, a Kancellárnak joga van arra, hogy az alkancellárt is saját kormányának tagjai közül nevezze ki. Erre az elmúlt évtizedekben több példa is volt már. Ahogyan arra is, hogy a kancellár visszalépésekor az államelnök az alkancellárt bízza meg az ügyvivő kancellári feladatkör betöltésével. Ahogyan 1974-ben a korrupciós botrányba keveredett Willy Brandt visszalépését követően Walter Scheel alkancellárral történt.
Így aztán, amint azt a neves államjogász, Ulrich Battis is megállapította, minden feltétel adott arra, hogy a szocialistáknak a koalícióból való esetleges (de nagyon is valószínű) kilépése esetén Angela Merkel AKK-t nevezze ki alkancellárjának, hogy aztán alapos okra (például betegségére hivatkozva) idő előtt visszavonuljon, amikoris az államelnök kénytelen lesz AKK-t megbízni az ügyvezető kancellári faladatokkal. Ez esetben AKK nagyon erős hatalmi pozícióba kerülhet, s a ciklus végéig megőrizheti megbízatását. Sőt, ha meglesz hozzá a Bundestag-beli többség, ügyvezető kancellárból teljesjogú kancellárrá léphet elő. Még állambiztonsági szűrésre sem lesz szüksége, hiszen az – az ügyvezető kancellár estében – nem kritérium.
Egyelőre ez az – egyébként tökéletesen jogállami – szcenárió valószínűtlen, de nagyon is lehetséges. És már a lehetőség is jó bepillantást engedhet az úgynevezett jogállami politika boszorkánykonyhájába. Mert ha mégis megvalósul, a teljes sakkjátszma a választók feje fölött fog lezajlani, megkérdezésük és jóváhagyásuk nélkül. De hát vannak esetek, amikor a cél szentesítheti az eszközt.
Akár egy jogállamban is.