A válás kulturált körülmények közt folyt le, de milliók álmát látszott lerombolni a késő öregkorba átnyúló boldog szerelemről és házasságról.
50 és 80 év közötti házastársak százezrei rettentek meg a fenyegető lehetőségtől, hogy egy félévszázados házasság után is egyedül maradhatnak.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szerelmi házasság viszonylag fiatal társadalmi képződmény. Két-hátromszáz évvel ezelőtt még súlyos kockázatot jelentett. Akkortájt a házastársak kölcsönös biztonságra törekedtek. S ezt a racionális törekvést a szerelmi kapcsolat irracionalitása szerfelett bizonytalanná tehette.
A romantikus szerelem az egyéni szabadság felfedezésével járó individualizmus szülötte. Shakespeare Romeó és Júliája ugyan már négyszáz-valahány éves. De a tragediabeli szerelmi történet az éppen formálódó igény korai és akkortájt – amint az végkifejlett is jelezte – még jobbára lehetetlen előfutára volt.
Ezt követően azonban néhány évszázadon át továbbra is stabil házasságok alapjául szolgált. A szerelmi viszony stabilitását a felek nagymérvű egymásrautaltsága, a viszonylagos női függőség garantálta.
A mai értelemben vett romantikus szerelem a női emancipáció és ezzel páhuzamosan a nők házasságon belüli függetlenedése nyomán vált kizárólagos ideállá, amikor a házastársakat már semmi más nem köthette össze, mint a szerelem. A romantikus szerelem nem is egyéb, mint az egyre lehetetlenebbé váló szerelmi házasság iránti sóvárgás keltette ideál, melyet épp kvázi elérhetetlensége tett annyira vonzóvá.
Ez a tény azonban magát a párválasztás folyamatát és a házasságkötést is szerfelett megnehezítette. A fiataloknak olyan partnert kellett találniuk, akik a megnövekedett és nagyon nehezen teljesíthető igényt kielégítheti. Mindkét fél a saját romantikusan felajzott álmaihoz szerette volna partnerét hozzáigazítani. Ez pedig már csak ritkán sikerülhetett. Így aztán a legutóbbi időkben az úgynevezett szerelmi házasságok túlnyomó része körülbelül fél év után szét is esett.
Ennek egyik legfontosabb oka az, hogy mi, férfiak is kielégíthetetlen igényeket támasztunk a nőkkel szemben. Egy nő soha nem lehet eléggé jó. Legyen természetes, de mégis szép, karcsú, de nem túlságosan sovány, okos, de ne túlságosan ambiciózus, önálló, de nem túlságosan uralkodó hajlamú, simulékony, de nem túlságosan unalmas. Legyen gyereke, de az isten szerelmére, ne túlságosan sok, dolgozzék, de ha lehet, keveset. Legyen háziasszony, de tagadja le. Legyen szexi, de kacér semmiképpen. Ha egy társaságban idegen nőkkel találkozunk, nekünk férfiaknak, ha a nő szingli, az első kérdéseink egyike, hogy mikor megy majd férjhez, vagy ha már férjnél van, mikor lesznek gyerekek, s ha már egy van, hát mikor jön a második? Azt, akinek már három gyereke van, hajlamosak vagyunk akár figyelmen kívül hagyni. Vagy ellenkezőleg, azzal bókolunk neki, hogy köszönjük a gyermekáldást, azaz a nemzet fennmaradásához való jótékony hozzájárulást.
A nő akkor sem marad ki a gyakran bóknak álcázott vallatásból, ha már 60 éven fölül van. Merthogy vannak-e már unokái, s ha nincsenek, mikor lesznek?
Folytathatnám. Egy nőnek mindig teljesítenie kell. Amint azt egyik nőismerősöm felpanaszolja, őt minden utcasarkon arra emlékeztetik – szóban vagy pusztán gesztusokban –, hogy valamit jobban kellene teljesítenie.
Nem mintha nekünk, férfiaknak nem kellene. De tőlünk nem nagyon illik kérdezősködni. A pocakunk vagy a tar homlokunk magától értetődő. S mi, szinglik is feltűnés nélkül lehetünk. Hiszen az csupán átmeneti állapot. A mi esetünkben ugyanis a kornak nincs túlságosan nagy jelentősége. Gottschalk úr is egy évtizedekkel fiatalabb csinos kis bombázócskával állt össze, miközben – az egykor szintén csodaszép – Theája maradt az immár felnőttkorú gyerekekkel.
Következésként az önállósodott nők túlnyomó többsége megpróbálja kezébe venni a sorsát. Amíg még teheti. S immár mi, férfiak vagyunk azok, akik mind nehezebben viseljük a kudarcokat.
Mindennek ellenére szakemberek úgy vélik, hogy a szerelmi házasság továbbra sincs halálra ítélve. Ezt mellesleg a felbontott házasságok arányának csökkenése is jelzi. S nem csak a mindinkább családközpontúvá varázsolt Magyarországon, hanem Nyugat-Európában is.
A halálig tartó szerelmi kapcsolatnak ugyanis két olyan alapfeltétele van, melyet elvben bárki teljesíthet. Egyrészt a hála, másrészt a változatosság. A boldog házasság is valamiféle feltáratlan senkiföldje. 50-70 alatt ameddig eltarthat, újabb és újabb szűzföldeket lehet felfedezni rajta. Mindkét oldalról. Csak vállalkozókészség kell hozzá. S az újdonságokért mindkét félnek képesnek kell lennie a hálára. Minden az apróságokon, a hálás gesztusokon, a jó ösztönnel megtalált szavakon, simogatásokon múlik.
A házasság egykor célközösség volt. A saját és következő nemzedékek minél kedvezőbb életfeltételeinek megalapozása. Az utódok ugyanis mindig a nagyszülők és a szülők példáját viszik tovább. Ez a célközösség ma is aktuális, hiszen ma is legfontosabb értékünk a biztonság, amit csak közösen és csak egymásnak tudunk megteremteni. Persze mindez türelem és megbocsátás nélkül nem megy, hisz „bűnösök” vagyunk. S az vessen ránk követ, aki nem az.
Az azonban bizonyos: nincs szebb, mint az élet alkonyán a lenyugvó nap fényénél ülni a kerti asztalnál és nem csupán a régi szép időkre emlékezni, hanem a jelen pillanat szépségét is maradéktalanul kiélvezni. S aki veszekedni szeret, szordínóval az azt is megteheti. Ki kell beszélni dolgokat, de szókimondó türelemmel. Ha van olyan.
A kibékülés, tanúsíthatom, mindennél édesebb.