Az idei, vasárnap záruló Csíkszeredai Régizene Fesztivál kedden este egy igen érdekes rendezvényt tűzött műsorára, amely nem annyira a zene, mint inkább a kép és a szó határán mozgott. A román televízió bukaresti magyar adása ugyanis fennállásának ötvenedik esztendejére emlékezett és tette ezt úgy, hogy a Csíki Moziban közönségtalálkozót szervezett, illetve felidézte, a régizene miként is kapott helyet a magyar adásban az évek folyamán.
Mosoni Emőke főszerkesztő egykori elődeivel, Boros Zoltánnal, Antal Áronnal és Kacsó Sándorral beszélgetett, illetve a zenész és zeneszerző, a hangszerkészítő, és magát mindenekelőtt életművésznek jellemző Márkus Barbarossa Jánost is faggatta a kezdetekről. A hangulatos, jó ritmusú beszélgetésbe olyan gyorsan pergő, egy pillanatra sem unalmas filmbetéteket iktattak be, amelyek igazolták, hogy az adás mindvégig kísérte-támogatta-elősegítette az erdélyi régizene együttesek, majd a régizene fesztiválok létrejöttét, működésüket, és ez különösképpen azokban az esztendőkben bizonyult hihetetlenül fontosnak, amikor a korabeli hatalom ugyancsak ferde szemmel nézett minden olyan kezdeményezést, amely eltért a hivatalos irányvonaltól, sőt mi több, egykori erdélyi magyar művelődési értékeket igyekezett a felszínre hozni.
Kétségtelen, 1969-es megalakulása óta a román televízió magyar adása hídszerepet játszott a tágabb értelemben vett különböző, erdélyi magyarlakta régiók között, és becsülettel eleget téve ennek az értékközvetítő szerepének, nem véletlenül ért el annak idején még nem mért, de becsült magas nézőszámokat, mint ahogyan a romániai rendszerváltás utáni újrainduláskor, a bukaresti magyar tévé feliratozott anyagaival, még a románság számára is jelentős szerepet vállalt a valóság tárgyilagos bemutatásáért, a demokratikus közéletért és intézményekért folytatott nem mindennapi küzdelemben.
A közszolgálati jellegű magyar adás ma sincs könnyű helyzetben, hiszen ezúttal az ugyancsak zsúfolt médiapiacon kell megtartania a nézőit, és ezt csak úgy tudja megtenni, ha valamiféle olyan arcélt alakít ki magának, amely egyrészt eltér a magyarországi televíziók Erdélyben is fogható műsoraitól, másrészt pedig megpróbálja felvenni a versenyt mindazzal, amit a legkülönbözőbb formákban megjelenő internetes, világhálós média- és videótartalmak jelentenek. Úgy tűnik, ilyen tekintetben a bukaresti magyaradás három irányban indult el. Tekintve, hogy heti műsor a napi hírközléssel nem tud versenyezni, nagyobb hangsúlyt helyez a saját készítésű anyagokra, jó szemmel és jó ízléssel válogat az erdélyi értékek és érdekességek között, megtalálja azokat a személyiségeket, akiknek bemutatása érdekli a közönséget. Másodsorban jól gazdálkodik azzal a film- és videótárral, amelyet kitartó és céltudatos munka nyomán sikerült megmenteni. Nem túlzás azt állítani, hogy a huszadik századi erdélyi magyar művelődési életnek, közéletnek igazi kincsesbányája majd minden ilyen jellegű anyag, amelyet a filmarchívumukból műsorra tűznek. Harmadsorban pedig a magyaradás igyekszik kitágítani kapcsolatrendszerét nem csupán a világhálós közösségi oldalak segítségével, hanem olyképpen is, hogy egyre több rendezvénynek a társa, közös szervezője, médiapartnere és így történt ez a most zajló régizene fesztivál tekintetében is.
Manapság az a divat, hogy minden, valamit magára adó médiaintézmények van egy jelmondata, logója, ha úgy tetszik. A magyaradás “Az időt forgatjuk!” játékos szókapcsolatban találta meg ezt, célozva a tévés forgatások időt megőrző eredményeire is. Persze – tegyem hozzá – az idő is forgat keményen valamennyiünket, és különösképpen a médiamunkásokat. Másoktól eltérően azonban a bukaresti magyaradás készítői még nem szédültek el ettől, használják a józan eszüket, kiegyensúlyozottságukat, örökölt szakmai bölcsességüket, és ha fél évszázad után valamit kívánni lehet számukra, akkor csak az lehet, hogy maradjanak meg a jövőben is ugyanígy.
Legyenek romániai szerkesztők, operatőrök, tévés személyiségek, és soha nem bármiféle politika propagandistái.