Márpedig ahhoz, hogy a német demokrácia valóban felvehesse a harcot a szélsőjobb ellen, a nyilvánosságnak több toleranciára lenne szüksége a valóságos konzervativizmussal szemben. Amint az várható volt, Gauck össztűz alá került. A volt elnököt még a német sajtó egyik legmérvadóbb orgánuma, a FAZ (teljes nevén a Frankfurther Allgemeine Zeitung) is „felhígított Sarrazinnak” bélyegezte. Sarrazin a Német Szociáldemokraták egyik élvonalbeli politikusa, a Bundesbank igazgatója volt, aki „Németország felszámolja önmagát” című könyve miatt, mely a német állam bevándorláspolitikáját vette górcső alá, kiírta magát a német nyilvánosságból. Igazi, a tényekre alapozó vitát nem sikerült provokálnia. A perifériára szorult. A twitteren Gauckot is azzal vádolták, hogy lefeküdt a náciknak, hogy behízelgi magát a jobboldalnál, hogy Walter Lübcke sírjába köpött, és így tovább.

Walter Lübckét, a kesseli kormánykörzet kormányelnökét lakóháza teraszán egy Stephan Ernst nevű szélsőjobboldali terrorista gyilkolta meg, aki letartóztatása után vallomást is tett. Tettét azzal indokolta, hogy részt vett Lübcke egyik választási gyűlésén, melyen áldozata kijelentette, hogy „aki nem szereti a bevándorlókat, az nyugodtan kivándorolhat Németországból.” Ezt a kijelentést képtelen volt megemészteni…

Bár a gyilkosságot a baloldali sajtó nagy része szerette volna az AfD (teljes nevén az Alternatíva Németországnak) számlájára írni, Ernst személye és vallomása nyilvánvalóvá tette, hogy a betiltott náci párt, a terrorista NSD egyik hívéről van szó, akinek semmi köze az AfD-hez.

Ez a fordulat azonban nem csökkentette a jobboldal iránti ellenszenveket. A jobb és a szélsőjobb Angela Merkel beszédeiben is gyakran szerepelnek szinonimák gyanánt. A kancellárasszony a jobboldalt és a konzervativizmust viszont nem tekinti szinonimáknak. A német politikai spektrum összes pártja (a liberálisok kivételével) egyértelműen elzárkózik az ekként szélsőjobboldalinak tekintett AfD-vel való mindenféle együttműködéstől. Annak ellenére is, hogy az AfD – a CDU és a Zöldek után – Németország harmadik legnagyobb pártja. A keleti tartományokban támogatottsága az ötven százalékot is meghaladja.

Michael Kretschmer, a Szász Freistaat (azaz Szabadállam) Kormányának miniszterelnöke az AfD-vel szemben nyílt együttműködési tilalmat rendelt el. Ezt a lépést a közvéleménykutatások szerint nyugaton a választók 68 százaléka helyeselte, keleten azonban 54 százaléka elutasította. Ennek ellenére jellemző, hogy az egyik AfD-s politikust nemrégen még az evangélikus egyház rendezvényén sem engedték szóhoz jutni. Arról nem is beszélve, hogy a Bundestagban a többség  – az AfD-nek kijáró – bizottsági elnök tisztjére kijelölt személyeket a házszabály egyértelmű előírásainak ellenére többszörös próbálkozás után sem fogadta el. Minden párt összefogott az AfD-s jelöltek ellen.

Gauck figyelmeztetése, hogy ugyanis a német pátrendszernek „szélesebb körű toleranciát kell gyakorolnia a jobboldallal szemben”, valóban megalapozottnak tűnik. S ezt ma már a német sajtó bizonyos orgánumai is elismerik. A Die Weltben Kristina Schröder „Nem a »jobboldal«, hanem a jobboldali szélsőségesség a probléma” című cikkében sorakoztat fel példákat a német közéletben megnyilatkozó kirekesztési tendenciákra. A lap közkedvelt szerkesztője, aki korábban a Merkel-kormány családügyi minisztere volt, szintén úgy véli, hogy a német pártrendszer túl sok energiát fektet a „jobboldal” elleni küzdelmekbe. Jobbára állami pénzből. Minden nem-baloldali gondolat gyanús, a valóban veszélyes szélsőjobboldal elleni küzdelem viszont stagnál. Sőt, a jobb és a szélsőjobb összemosása éppenséggel a valódi nácikat hozza „emberközelbe”.

Az új családügyi minisztérium által kiadott brosúrákban hangoztatott vélemények szerint azoknak, akik EU- és bevándorlásellenes nézeteket vallanak vagy vonakodnak elfogadni a homoházasságokat, nincs helyük a nyilvánosságban. Pedig Schröder szerint ezekről a kérdésekről lehet és kell demokratikus vitákat folytatni. A tilalom csak arra lehet jó, hogy a jobboldali választók egy része az intolerancia elől a szélsőjobb karjaiba meneküljön. Ahogyan az Stephan Ernsttel is történhetett. A kiközösített, önmagát sarokba szorítottnak érző ember előbb-utóbb valóban hajlamossá válhat az elembertelenítő szélsőségességre.

Az AfD a heteroszexualitást és a hagyományos családot tekinti modellnek, és a meg nem született gyerekek elpusztítását, azaz az abortuszt nem tartja egyetemes emberi jognak. Ezeket a nézeteket is lehet vitatni, sőt elutasítani, de szélsőjobboldalinak, azaz egyfajta terrorizmusnak tekinteni aligha lehet. Legalábbis egy demokratikus társadalomban. Az a társadalom ugyanis, melyben ez megtörténhet, jobban hasonlítana egy diktatúrára, mint a baloldal által önérzetesen hangoztatott demokráciára.

Azzal, hogy egy többgyerekes anyát, aki büszkén nyilatkozik a családjáról, a hivatalos fórumokon antifeministának minősítenek, ahogyan az a Die Welt egy másik szerzőjével, az egyébként erdélyi származású Birgit Kellevel történt, az állam túllép önnön keretein. A feminizmus nem állami doktrína. Ha tilos bizonyos feminista nézeteket is bírálni, az állampolgár bajba kerül, ha azt szeretné eldönteni, hogy voltaképpen milyen államformában is él.

A Die Weltnek az a szokása, hogy szerzőinek vélemény gyanánt fogalmazott cikkei után szavaztatja az olvasókat. A Schröder cikk megállapításaival 1206 olvasója ért egyet. Véleményét mindössze 19-en utasítják el.

Ez az arány önmagáért beszél. A német polgár – legalábbis a lelke mélyén – még mindig mélyen demokrata.