Többször is esett már szó ezeken a hasábokon, hogy Európa mai gazdasági problémáinak fő oka a német gazdaságpolitika. Az egyik legjelentősebb német közgazdász Heiner Flassbeck a válságokat azzal magyarázza, hogy a német gazdaságpolitika a munkabéreknek – a német termelékenységhez mérten igen jelentékeny – visszafogásával olyan versenyelőnyt teremtett önmaga számára a nemzetközi, de főként az európai piacokon, hogy európai partnereit is kiszolgáltatott helyzetbe hozta.
A déli államok súlyosan eladósodtak, az állami költekezéseket erőteljesen vissza kellett fogni, elmaradtak a gazdaság fellendítését célzó beruházások, s társadalombiztosítási rendszer már-már az összeomlás szélére jutott.
Az eladósodott államok kénytelenek voltak mindennel megpróbálkozni. A görögök például schengeni-vízumokat, letelepülési kötvényeket bocsátottak ki, sőt állampolgársággal is jutalmazták azokat, akik jelentős beruházásokkal segítették a válságból való kilábolást. 2017-ben Görögország a befektetőknek és családjainak már 6025 Schengeni vízumot bocsátott ki, ezek száma a tavalyi év novemberében már elérte a 9756-ot.
Hogy honnan jött a pénz? Nyilván onnan, ahol volt. A beruházók fele kínai. Az utóbbiak Pireusz kikötőjét, Európa egyik legnagyobb forgalmat lebonyolító tengeri létesítményét is felvásárolták és a saját kereskedelmi céljaik szolgálatába állították. Őket követték a törökök, majd az oroszok. Az így megszerzett beruházások összege elérte a 2,5 milliárd eurót. A görög gazdaság valóban lélegzethez jutott.
De nem csak a görögök folyamodtak hasonló megoldásokhoz. Európai szinten a tartózkodási engedélyekkel és vízumokkal folytatott kereskedelem megahaladta a 100 000-et is. 6000 befektető állampolgárságot is kaphatott.
A németek nem véletlenül kezdtek el nyugtalankodni. Sven Giegold a német zöldek európai képviselője kockázatokra is figyelmeztetett. Hiszen a kérdéskör a tagállamok illetékességi körébe tartozik, így aztán senki nem ellenőrzi, főként a tagállamuk maguk nem, hogy honnan származnak a beruházott összegek. Ezzel pedig a déliek a pénzmosás, implicite a bűnözés előtt tárhatják tágra a kapukat.
A legnagyobb botrányt azonban nem Görögország okozta. A pireuszi kikötő privatizációját és nagysszabású korszerűsítését, azaz az egykori kínai selyemút felújítására tett nyilvánvaló kísérleteket Európa még hajlamos volt lenyelni, a kínaiak által építendő Budapest Belgrád vasútat is. Újabban azonban a kínaiak z hajdani selyemút végállomását Romát is célba vették. Olaszország Xi Jinping látogatása alkalmából épp a napokban három legfontosabb kikötőjét Triesztet, Tarantot és Genuát ajánlotta föl a kínaiaknak.
Ez a fejlemény, mely 65 ország kereskedelmi kapcsolatait érintheti, már nem csak Európát rémítette meg, de az Amerikai Egyesült Államok is hisztérikusan reagált. Hiszen, ha a kínai próbálkozások sikerrel járnak, az egész világkereskedelem a feje tetejére állhat. Az olcsó (és immár szintén jó minőségű kínai áruk) eláraszthatják az európai piacokat, s a kínai munkabérekkel már a „menekültek integrációjának” horribilis költségeivel amúgy is súlyosan megterhelt német gazdaság sem veheti fel a „versenyt”, még akkor sem, ha legfontosabb vállalatait a jóval olcsóbb kelet-közép európai államokba telepíti.
A Itáliával kötendő szerződés messze meghaladja a görög üzlet jelentőségét, hiszen Olaszország ráadásul G-7-es állam is. Tehát a kínaiak ezzel az üzlettel a nyugati gazdasági rendszer szívéhez férkőzhetnek közel.
Ráadásul Olaszországban a kínaiaknak egy rendkívül jól képzett és nagytekintélyű lobbistájuk is van. Michele Geraci személyében. A szicíliai születésű mérnök korábban Londonban volt befektetési bankár, később három kínai egyetemen is közgazdaságtant tanított, folyékonyan beszél kínaiul és kitűnően ismeri a kínai mentalitásokat. Az olaszok számára ő Signor Cina.
A „kínai imperializmus előtti térhajtás” a Nyugatot, főként a Kínával egyébként is kereskedelmi háborút folytató Amerikát is végtelenül felháborítja. Annál is inkább, mert miközben az olaszok az európai (főként francia) érdekeket szolgáló Torinó és Lyon közti gyorsvasút megépítését hátráltatják, a kínaiakkal korszakos szerződéseket kötnek. Luigi di Maio miniszterelnökhelyettes és ipari miniszter terveit még Salvini külügyminiszter is némi fenntartással fogadja, hiszen a kínaiak a teljes infrastruktúrát maguk szándékoznak felépíteni, olasz cégek bevonása nélkül. Az olaszoknak tehát azon kívül, hogy made in Italy termékeknek is megnyílik az út a hatalmas kínai piac irányába, viszonylag kevés hasznuk lehet a dologból. Arról nem is beszélve, hogy a Huawei távközlési rendszer itáliai meghonosítása nemzetbiztonsági- és NATO érdekeket is sérthet, hiszen a kínaiak készülékeikbe (akárcsak az amerikaiak) olyan rejtett programokat helyezhetnek el, melyek lehallgatásra is alkalmassá teszik őket.
A kormány egyéb tagjai szerint azonban a di Maio által megkötött megállapodás formailag még csupán keretszerződés jellegű. Ez valóban igaz. De Itáliát már az ország nagyfokú eladósodottsága és a brüsszeli vezetéssel megromlott viszonya is arra kényszeríti, hogy – Geraci főlobbista tanácsát megfogadva – kikötőit a kínai kereskedelem európai hídfőivé változtassa.
S ezzel nem csak a világkereskedelmet de az Európán belüli hatalmi viszonyokat is alapvetően átrajzolhatja.