Tegnap megemlékezés színhelye volt Madéfalva: a Siculicidium néven elhíresült vérengzés 255. évfordulóján emlékeztek a helyiek és vendégeik az ártatlanul legyilkolt áldozatokra. A nagy hideg dacára is szép számban gyűltek össze emlékezők, a szónokok pedig a múlt mára vonatkozó tanulságait fogalmazták meg. Olyan fogalmak hangzottak el, mint szabadságszeretet, felelősség, hagyománytisztelet, önrendelkezés, áldozatvállalás, önvédelem.
Az ünnepségen rendszerint részt vesznek a moldvai magyarság, illetve a bukovinai székelyek különböző helyeken megtelepedett leszármazottjainak képviselői is.
Számomra az 1764 januárjában történt madéfalvi események legszomorúbb következménye a közösség szétszóratása. E téren is kézenfekvő a párhuzam a mával, a ma történéseivel. A 255 évvel ezelőtt bekövetkezett események kényszere alatt vette nyakába a világot több száz, netán több ezer székely, többnyire a közeli Moldvában keresve menedéket a kényszerű katonáskodás elől. Bukovina rá tíz évre szabadult fel a török uralom alól, s az elnéptelenedett, immár osztrák fennhatóság alá került tartományba Hadik András tábornok kezdeményezésére összegyűjtötték a Moldvába menekült székelyek egy részét és a frissiben alapított bukovinai falvakban telepítették le őket. Így jött létre 1776-ban Istensegíts és Fogadjisten, 1785-ben Hadikfalva és Józseffalva, valamint 1786-ban Andrásfalva. Hadikfalva és Andrásfalva nevében az alapító Hadik Andrásnak állított emléket.
Mintegy száz év múlva, 1883-ban újabb 4000 székely rajzott ki, ezúttal az Al-Duna mellett telepedtek meg Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekben. A 19–20. század fordulóján folytatódott a kirajzás: az Arad megyei Gyorokra, Dévára, Vajdahunyadra, a Temes megyei Babsára, a ma Beszterce-Naszód megyéhez tartozó Vicére és Magyarnemegyére, később Marosludasra, majd a Hunyad megyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra további 2500–3000 telepes költözött.
Bukovinában alig másfélszáz évig éltek a frissen betelepített székelyek, az impériumváltások nyomán ismét új szálláshely után kellett nézzenek: ugyanis a bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette – Szabadka, Újvidék és Topolya környékére –, őket költöztették az 1920 után betelepített, majd Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére.
A második világháború vége felé újból menekülniük kell a székely telepeseknek, s mintegy 13 ezer személy lelt új otthonra Tolna és Baranya megyében, többnyire a kitelepített svábok házait is birtokait kapva meg.
A székely exodus azonban folytatódott, ugyanis a térség – kedvezőtlen természeti adottságai és gazdasági elmaradottsága okán – mindvégig kibocsátó térség volt, a sovány föld, a nadrágszíjnyi birtok csak adott számú személyt tudott eltartani. Sokan csak ideiglenesen hagyták el falujukat, a közeli szász vagy román nagyvárosokban keresve munkát, s majd miután pénzmagra tettek szert, otthon teremtettek egzisztenciát maguknak. Mások azonban ott rekedtek az Ókirályságban, netán Magyarországon, vagy szétszóródtak a nagyvilágban. A szocialista iparosítás időszakában is nagyon sok székely keresett megélhetést Temesváron, a bányavidékeken, netán Bukarestben.
A rendszerváltás után a kilencvenes években volt egy nagyobb kitelepedési, külföldi munkavállalási hullám, ami lecsengett, de a szülőföld elhagyásának divatja újból felerősödött. Most nem a katonaság elől való menekülés kényszere hajtja a fiatalokat, hanem a gazdasági kényszer.
Nos, ezért emlékeztet engem a madéfalvi vérengzés évfordulója szétszóratásunk kezdetére, ugyanakkor megállításának szükségességére figyelmeztet.