Az élet legfontosabb eszköze a fennmaradásra a sokféleség. Az evolúció éppen azért volt – a szó szoros értelmében – kénytelen növény és állatfajok, vírusok és baktériumok hatalmas változatosságát kialakítani, hogy az élet folytonosságát biztosíthassa, azaz hogy az élővilág bármely földi körülmények közt reprodukálhassa önmagát, hogy a legkülönfélébb és a legváratlanabb katasztrófákat is képes legyen túlélni.
Azok a folyamatok azonban, melyeket az élet legmagasabbrendű ismert formája, az ember az utóbbi néhány száz esztendőben elindított,a tudósok szerint komolyan fenyegetik az élővilágnak ezt a csodálatos képességét, a változatosságra való hajlamot.
A Biodiversity International nevű szervezett vezérigazgatójának, Ann Tutwilernek „És mi mégis csődöt mondunk a megvédelmezésében” című minnap közzétett jelentése szerint pusztán a termesztett növények családjában 940 olyan növényfaj van, melyet közvetlenül fenyeget a kihalás veszélye, illetve a szükséges mennyiségben való termesztésének feltételei válhatnak mind kétségesebbé.
A klímaváltozás következtében például Tanzániában, a világ egyik legnagyobb kávétermelő államában a kávétermelés felére esett vissza. S ha az átlaghőmérséklet még két fokkal növekszik, a ghánai kakaófák immár végérvényesen el fognak tűnni. Márpedig a világ csokoládétermelésének 70 százaléka onnan származik.
Még a burgonyafajták 22 százaléka is eltűnt már, a gyümölcsfélékről nem is beszélve. Pedig azok nagy változatossága is azért alakult ki, hogy az egyes fajták a kártevők és a betegségek ellen hatékonyabban védekezhessenek.
A következmények aggasztóak, de senkit nem látszanak aggasztani. Pedig Ann Tutwiler szerint az agrodiverzitás, azaz az ehető növények és állatfajták tömege, melyek bennünket embereket táplálnak, a jövő élelmiszerellátásának legfőbb biztosítéka. Ezt a pótolhatatlan kincset tesszük kockára, amikor az emberiség fokozatosan néhány növény és állatfajtától teszi függővé a fennmaradását.
Társadalmi méretekben a kb. 7000 ehető növényfajtából már ma is pusztán 30-at használunk fel, és ezek közül is háromra – a búzára, a rizsre és a kukoricára – alapozzuk az emberiség kalóriaszükségletének ötven százalékát. Ez a mértéktelen függőség nagyon komolyan veszélyezteti az élelmiszerbiztonságot, hiszen bármelyik fajta váratlan megbetegedése, vagy termesztési feltétekeinek megváltozása elegendő lehet ahhoz, hogy hogy ezek a növények óriási régiókban eltűnjenek, s nem csak a termesztésükből élő emberek megélhetése kerüljön veszélybe, de az emberiség egészének élelmiszerellátása is. Márpedig ez a veszély nem fantazmagória. A betegségek vagy a kártevők manapság pillanatok alatt az egész világon szétterjedhetnek, ma már a kontinensek közti távolságok sem szabhatnak határt nekik.
Effélére már korábban is volt példa. Írországban, ahol a burgonyatermesztés szinte monokultúrává vált, a XIX. század negyvenes éveinek végén a burgonyavész olyan éhínséget váltott ki, melybe több mint egymillió ember pusztult bele. Az efféle veszélyek a mi, mind erőteljesebben a monokultúrákra összpontosító világunkban meghatványozódhatnak.
A szakemberek abban látják a kiutat, hogy a termesztők a haszonnövények sokkal nagyobb változatosságát építsék be termesztési programjaikba és a fogyasztók is változtassanak bevett étkezési szokásaikon.
Csakhogy ez egyre nehezebb, hiszen a mi poszt-posztmodern világunkban az élet minden aspektusát a divatok irányítják. A nemzetközi sajtó legbefolyásosabb része ugyanazokat az utópikus eszméket propagálja, sőt nyilvánítja úgymond politikailag korrektnek, s azokat, akik nem fogadják el őket gondolkodás és ellenvetés nélkül, fokozatosan marginalizálja. A fiatalok a világ minden táján ugyanazokat a ruhákat hordják, ugyanazokra a dallamokra rángatóznak és üvöltenek. A világot uraló politikusok megvannak győződve róla, hogy maximum egy évszázadon belül mindenki ugyanazt a nyelvet fogja beszélni, ugyanazokat a kulturális szokásokat vallja magáénak, ugyanaz lesz a bőr- és hajszíne, sőt még a testmagassága is. Utódaink ugyanannak a néhány világméretű cégeknek az ételeit fogyasztják és italait isszák… Folytathatnám.
Ezek az utópiák, melyek alig különböznek a fasizmus és a kommunizmus életveszélyesnek bizonyult rögeszméitől, magukra a társadalmakra éppoly veszélyesek, mint a biodiverzitás bármely más aspektusának a felszámolása.
Ez az új emberfaj – már ma is láthatjuk – egyszerűen képtelenné válik arra, hogy a természeti és a társadalmi valóság változásaival tárgyilagosan szembenézzen, és ne önnön rögeszméit erőltesse rá a valóságra, hanem maga próbáljon a valósághoz igazodni. Ebben az igazodásban ugyanis mindig azok a kisebbségek lehetnek az irányadók, akik – épp másságukból adódóan – alkalmasabbak ennek az igazodási kényszernek a felismeréséhez és a – természetesen mindig csak részleges, mert az egyéb kényszerek iránti nyitottságot is fenntartó – igazodásnak a levezényléséhez. Csakhogy a kisebbség, főleg ha nyelvi-kulturális kisebbségekről van szó, manapság szinte már valamiféle félresöprendő hulladéknak számít…
Ha Tutwiler prognózisai helytállóak, a veszély annál is nagyobb, mint amekkorának ő képzeli. Az emberiség önmagából fogja kiirtani azt az adottságot, melynek biológiai sikerességét eleddig köszönhette, azaz a minden más biológiai rokonánál fejlettebb alkalmazkodási képességet.
Aminek immár kétségtelen jele, hogy még magát a valóságos veszélyt sem igazán képes („jobb” esetben hajlandó) felismerni.