Rég, fájdalmasan rég nem jártam Budapesten, csak most nyugodtam bele, hogy nem maradhatok el tőle mindaddig, amíg a rossz – amivel, úgy látszik, együtt kell élni, mint egy krónikus betegséggel – el nem múlik. (Bár abban biztos vagyok, hogy megérem az elmúlását, ha a társadalom teljes kigyógyulását belőle nem is.)
És ha Budapest, akkor első a Duna, és elmaradhatatlan az „én négyszögem” rituális besétálása: Blaha Lujza tér – Oktogon (Nyugati pu.) – Hősök tere – Reiner Frigyes tér (Keleti pu.). Személyemben az ősz az Andrássy útra szökött be, végigsuhant a Dózsa György út lombjai alatt, buszozott egy kicsit a Rákóczi úton, és a mesés városba szerelmesen sétált a Nagykörúton.
Megcsodáltam a MÚOSZ volt székházát, amelyhez annyi tartalmas emlék fűz (beszélgetések Bernáth Lászlóval és a többiekkel, tapasztalatcsere Wisinger Istvánnal, akivel megkötöttük Nagyváradon az első MÚOSZ – MÚRE megállapodást, az Aranytoll átvétele Szepesi Györgytől); most az Andrássy út 101. – Bajza utca 31. szám alatti épületegyüttes pompásan néz ki, miután a Magyar Művészeti Akadémia számára székháznak méregdrágán felújították. Ott űzik a fényt jó éve a művész urak vezetői; de nekem jobban tetszett 2006-ig patinásan, mint most arannyal bevonva.
Művészi alkotásként pedig egy egyszerű arc dombormű előtt éreztem magam emelkedetten. Ez az alkotás, az épületegyüttesként szintén remekmű Nyugati pályaudvar utcára néző falán, egy hajléktalant ábrázol. Egy cigány férfit, akit én történelmi alaknak tartok. Meghatódva gondoltam a mi marosvásárhelyi, erdélyi magyar roma hősünkre, Puczi Bélára, rövid látogatásom ajándéka, hogy megnéztem az emléktábláját.
1990 véres márciusában, a pogrom tetőfokán, Puczi Béla állt a magyarok segítségére érkező romák élére – azóta híres a „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” –, nem csak emberéleteket mentve meg, hozzájárulva végül is a vad túlhatalom vereségéhez (a titkosszolgálat és a román egyházak által mozgósított és idehozott botosok végül elég nagy ruhát kaptak!), de megmentve a vásárhelyi, az erdélyi magyaroknak a méltóságát és önbecsülését is. Mert március 19-20-át morálisan megnyertük, de a csatatéren sem vesztettük el, Puczi Béláéknak köszönhetően, akik nem csak a dühöngő és dülöngő barbárokkal mertek szembeszállni, hanem a Szekuritátéval is.
A cigány messze a legdiszkrimináltabb nemzetiség Romániában is, Magyarországon is. Puczi Béla sorsa ezt is példázza. Nem volt ő akárki a kisebbségében sem, mielőtt a történelem forgataga felkapta volna. Családja gróf Teleki Sámuel uradalmán dolgozott, falujában ő lett az első cigány szakmunkás. A pogrom idején tanúsított magatartásáért elítélték, később Magyarországra menekült, tíz évig kellett várnia, hogy megkapja az állampolgárságot – a bevándorlási hivatalban az „itt vannak a cigányok!” körülbelül akkora lelkesedést válthatott ki, mint 1990 tavaszán a románokból. Később Béla egy ideig a Roma Sajtóközpontnak dolgozott, de fájdalmára annyit sose keresett, hogy belőle haza is küldjön a családjának. „Végül már csak autókra vigyázhatott a Nyugati pályaudvar parkolójában, és hajléktalanul, elfeledve, mélyszegénységben halt meg 2009-ben.” – olvashatjuk egy tavalyi tudósításban.
Szomorú történet az emléktábla felállítása körüli hivatalos cécó is. Milyen szépen, milyen kifejezően mondta az akkori emberminiszter, bizonyos kenetteljes Balog: „A magyar közösségek és a kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás.” Ne fáradjanak, hagyják úgy, nem kell eldönteni!
Tudom, hogy a cigányokról rengeteg „tehertétel” jut az emberek eszébe, sok velük a baj. Budapestre érkezésem másnapján, múlt szombaton tartották meg hatodik alkalommal a Roma Büszkeség Napját. Mint mondták, ennek üzenete az – ami már a cigányságon is túlmutat, figyelmeztetés a populista hatalom általános gyakorlatát illetően –: „A nemzetnek mindannyian egyenlő tagjai vagyunk, és ez sem származási, sem pedig politikai vagy világnézeti alapon nem vitatható el senkitől. A nemzetből senki nem kiszorítható, vagy kirekeszthető.” Sem a cigányok, sem az ellenzék, sem a parlamenti kétharmaddá felfújt szavazási egyharmad. Lám, Puczi Béla sorsának ez is üzenete lehetne.
Nem tudom, de szorongva gondolok arra, hogy ez a szegény hős, aki hajléktalanként végezte, megbánta-e azt, amit 1990 márciusában magyarszeretetétől vezérelve Marosvásárhelyen tett. Nem tudom, elképzelt-e és mi elképzelhetünk-e olyan helyzetet, amelyikben az hangozzék el: „Ne féljetek, cigányok, itt vannak a magyarok!”
A Dunában ismét van víz, folyik méltóságteljesen.