Állandóan visszatér (el sem ment) a kérdés, hogy Mutyilandben gyenge a politikai ellenzék, ő az igazi hibás a rendszer antidemokratikus jellegéért satöbbi, és hogy nincs mit tenni, mert a nép úgyis tudja, hogy kire szavazzon, de akkor mégis mit lehet csinálni – sto gyéláty? Allan Zake ilyen körülmények között elhatározta, hogy optimista lesz, mint egy Candide, és aktív, mint egy grinpiszes.

Akár Zakariás próféta, aki a jeruzsálemi templom építésének folytatására sarkallta a babiloni fogságból hazatérteket, amikor megcsappant körükben a lelkesedés. Allen Zake, született Zakariás Zalán is valami ilyesmire tette fel az életét, ugye nomen est omen, miután több éves tanintézeti fogság után elkezdett építően harcolni.

De mit tehet egy Allan Zake-i figura a hatalmi önkénnyel, a kultúrharccal és a nemzeti konzultációkkal szemben? Semmit sem hagy szó nélkül, ez az első. Minden abúzussal a törvényhez, az igazságszolgáltatáshoz fordul, ez a második. Szervezkedik, szolidaritásra szólít, ez a harmadik. (Nem fontossági sorrendben.) Amikor mindhárommal pórul járt, kénytelen volt stratégiát, taktikát és mellényt váltani.

Mert mik történtek vele? Be akart nyújtani egy kezdeményezést népszavazás kiírására arról, hogy illik-e az országgyűlésben az ellenzéki képviselőket seggberúgni, illetve, hogy a harmincadik stadion felépítése helyett vegyék-e meg a harmadik tomográfot. Az illetékes hatóság kapujában bőrfejűek várták, igazságosságra nevelhették őket, mert testvériesen egyforma pofonokat kapott tőlük, négyüktől egyet-egyet. Összesen végül ötöt, mert amikor a közelben szotyolázó rendőrfőnökhöz fordult méltatlankodva a pofonokért, attól is kapott egyet. Közben a hivatal bezárt. Akkor a pofonjait összeszedve elment intézményes megoldást keresni. Egy olyan hivatalhoz irányították hivatalosan, amelyet az új rendszer nemrég lebontott. A NER mindent lebont, amit csak tud, a fékrendszertől az egyensúlyérzékig, fel is jegyezte, hogy ezt is szóvá kell majd tennie.

Nos, ezek után határozta el Allan Zake, hogy kiáll. Világgá kiáltja az igazságot, aminek hatására tömegesen csatlakoznak hozzá azok, akik szintén az igazság kimondásával foglalkoznak. A sajtótájékoztatóra alaposan felkészült. Úgy beszélt, mint Kornai János, Heller Ágnes, Csaba László, az MTA, Tóta W. és TGM együttvéve. Okos és szenvedélyes szavakkal elemezte a helyzetet. Elítélte a választókörzetek átrajzolását, a választási rendszer megváltoztatását, a sajtó leuralását, a mindennapos félelem- és gyűlöletkeltést. Beszédébe finoman beleszőtte a nemzet száz legkiválóbb tudósának, művészének, kulturális személyiségének a tiltakozó nyilatkozatait. Hatásosan felolvasta a beszüntetett sajtótermékek listáját. (Külön azokat, amelyek kinyírása küszöbön áll.) Leleplezte a Hatalomnak és a Gyűlöletnek nemcsak a képviselőit, de a belső szerkezetét is. Beszélt az egészségügy és a környezetvédelem helyzetéről. („A rendszerváltás előtti szintre süllyedtek vissza!”). Idézett latin bölcsességet a remény hangján. („Accidit in punkto, quod non seperatur in anna.” „Azt, miben annyi sok év nem dönt, eldöntheti egy perc.”). Még szavalt is. („Nem te valál győző, hanem a kor lelke, a gazság.”) Beszélt az alapelvekről és a szerződésekről, a közös Európáról, amely pénzt ad nekünk, hogy legyen miből fúrjuk. Elmondta, hogy itthon a hatalom kétharmados, de Európában a kormány ellenzéke négyötödös (itt túlzott, valójában derűlátóan jósolt), és ez már rövid távon katasztrófához fog vezetni. Kifogyhatatlannak látszott a mondanivalóból, végül a teremőr szólt, hogy a közönség – két csavargó, aki azt hitte, hogy a végén lesz némi szokásos kajapia – hazament, és ő is menjen haza.

Végül, hogy az se maradjon ki, vidéki felvilágosító turnét szervezett: az alapértékek, az alaptörvény és az alapvető emberi jogok betartásáról (illetve hát épp a be nem tartásáról). Először a sziesztázó közmunkások összefutottak, megbámulták, mutogatták nevetve mint kuriózumot, utána elkergették, s csak egy emberséges trágyásszekérnek köszönhette, hogy – utána futva, mint egy Zalán – meg tudott szabadulni a honfoglalóktól, akik gyorsan visszatértek betonbunkereik építéséhez, miután fülükbe jutott, hogy Brüsszel ledobja az atombombát.

Ekkor tört rá Allan Zake-re hirtelen a felismerés, ami tulajdonképpen rég motoszkált benne. Hogy ez a hatalom kikezdhetetlen, olyan, mint egy betonbunker, s ugyanakkor a klímaváltozás, minden újabb év kétharmadosabb az előzőnél. És hogy számára egyetlen megoldás van: sodródni a tengerárral, megadni magát.

„Úgy tört rám hirtelen,
alig egy perc alatt,
ily gyors vesztemen
ámulni nem szabad,
szívünk esztelen,
ha csupa nyugtalan vágy.

Magasra szökik a lázad,
szívedben szelíd alázat.
Mi ez a furcsa varázslat?
Édes lobogás, árad mint a tenger,
mit tehet az ember?
Megadja magát.”

Megkérdezték, hogy mennyiért állna át, mert túlkínálat van, annyi a jelentkező, hogy az még gombócból is sok. Egy művelt, jó kiállású, több nyelvet ismerő Allan Zake-i figura hajdani árából most rajta kívül még megvettek másfél hátsózsebpártot is. Tudtak egymásról, mert szemlesütve ültek, magukról suttogva azt híresztelték, hogy belülről rombolják a rendszert (stílszerűen, mint pártjuk az EU-t), nélkülük még rosszabb lenne, és néha megugattak egy-egy idiótább műkutyánkkölykét, de öngyilkos gesztusokra nem vetemedtek.

Kétségtelen ezek után, hogy a baj az Allan Zake készülékében van: a szónak „abban” az értelmében is. De hát mennyi impotens alak téblábol politikában és kívüle, nekik is meg kell élni valahogy. A nemzést pedig gyakorolja a kormány.