Manapság ugyancsak gyakran beszélünk arról, hogy kifordult a sarkából a hagyományos világ. Számítógépek, mobiltelefonok, az újságok alkonya és a közösségi oldalak tündöklése a maguk azonnali híreivel és álhíreivel, gyors és gyakori utazások földünk egyik sarkából a másikba, szakmák tűnnek el és új foglalkozások jelennek meg, ha nincs munkaerő a gyárakban, akkor majd jönnek a robotok, és mindez hihetetlenül gyorsan, szinte robbanásszerűen következett be. De nemcsak a hiper-szuper technikáról van szó, hanem sok más, hétköznapi mozzanatról is.

Minden bizonnyal feltűnt a kedves hallgatóknak, hogy a gyógyszertárakban már nem készítenek receptek alapján felírt porokat és nem kevergetnek krémeket, az egykor ott előállított, különböző rázós, cseppfolyós keverékek is eltűntek, ma már minden gyógyszer előregyártott árucikk, termék, ha úgy tetszik,  és az is feltűnő, hogy a dobozokat a polcokról leemelő fehérköpenyesek között bizony alig-alig találni gyógyszerészt, a megváltozott szakma alaposan elnőiesedett.

Pedig nem volt ez mindig így, sőt mi több, a tizenkilencedik század utolsó évtizedében az osztrák-magyar monarchiában még egyenesen tiltották, hogy a nők a gyógyszerészpályát válasszák. 1895-ben az akkor kizárólag férfiakból álló Magyarországi  Gyógyszerészeti Egylet azt ajánlotta a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak, hogy eszébe ne jusson megnyitni a felsőfokú gyógyszerészeti képzés ajtaját a nők előtt, mert – és most idézem az érveket– “a nők fizikai gyengesége, anatómiai és fiziológiai sajátosságai nem teszik alkalmassá őket erre a pályára, kimerültség, bágyadtság esetén veszélyeztetett a mérgekkel való foglalkozás. Ugyanakkor a férfi kollégákkal való együttlét valamint a férfi nemi betegek receptjeinek kiszolgálása miatt erkölcsi aggályok is felmerülnek. Ráadásul a nők a recepttitkok megőrzésére sem lennének képesek. Azután meg a a pálya tekintélye is csökkenne, sokan a szép gyógyszerésznők miatt keresnék fel a patikát, ez pedig lealacsonyítaná a gyógyszertárat a kávéház vagy a cukrászda szintjére. És utoljára de nem utolsósorban a gyógyszertári munka elvonná a nőket az „igazi hivatásuktól”. Ez volt tehát a közvélekedés 1895-ben, de a nyugat-európai példák hatására csakhamar megtört a jég és a századforduló után már a kolozsvári Ferencz József Tudomány Egyetem induló gyógyszerész-képzésébe és beiratkozhatott néhány lány.

A nyárádszeredai Hints Vilma volt az első erdélyi nő, aki itt, 1905-ben, gyógyszerész oklevelet szerzett és 1952-ig, a vidéki gyógyszertárak romániai államosításáig, egy ideig  gyógyszerész édesapja, majd utána a tőle örökölt patikában dolgozott. Mindezt Péter Horváth Mária nyugalmazott marosvásárhelyi gyógyszerésznő tanulmányaiból tudom, aki nem is olyan régen egy emléktáblát szeretett volna elhelyezni a ma is gyógyszertárként működő nyárádszeredai épületen, de az új tulajdonosok ezt nem tették lehetővé.

Ami azonban késik, az nem múlik, a nyárádszeredaiakat kemény fából faragták és minden bizonnyal megtalálják a megemlékezés törvényes lehetőségeit. Annál is inkább, mert az a gyógyszertár, ahol egykoron az első erdélyi magyar gyógyszerésznő dolgozott, a Remény nevet viselte. És jelenlegi, pörgő világunkban is jól tudjuk, hogy ez a fogalom túlél mindent és mindenkit.